Az ördög szeme

A felkelő napsugár egy kora tavaszi nap reggelén kíváncsian kukkantott be egy kis földszintes ház ablakán. A függöny félig el volt húzva. Az ablak a hálószobáról nyílt, melynek bútorzata hófehér ágyból, ruhásszekrényből, fésülködő asztalkából állt. Az ágy mellett a sarokban szintén fehér, pici asztalon magnó szólt. Halk, lágy zene dallamai töltötték be a szobát.
Az ágyon hanyatt, nyitott szemekkel feküdt egy fiatal lány. Feje tarkóján hátra kulcsolt kezein pihent.
Látszólag üres tekintettel bámulta a mennyezetet. Nyaka erének lüktető, gyors verése azonban arról árulkodott, hogy igencsak heves izgalmi állapotban van, Sőt ezt bizonyította a halványkék, selyem hálóingéből kilátszó mellkasának gyors emelkedése és süllyedése is.
S ni csak szemeiből lassan egy-egy könnycsepp gördült végig sápadt orcáján, majd még egy és még egy. Megnyíltak a könnycsatornák. A lányt heves zokogás rázta meg.
Hirtelen hasra fordult. Fejét a párnájába temette, és sírt.
Pár percig tartotta fogságában a természet e csodálatos, megkönnyebbülést hozó érzelmi kitörés. Már csak egy-egy szipogás jelezte, hogy lelkéről a fájdalmas nyomás felszabadult.
Lassan felemelte fejét, újra hanyatt feküdt. Két kezével letörölte arcáról az utolsó könnycseppeket. Lehunyta szemeit és ismét felvillant éjszakai álma, amint magányosan bolyong egy sötét, elhagyott utcában.
S milyen furcsa ez az álom juttatta eszébe kis gyermekkorának egy borzalmas időszakát, amely emlék oly erővel lepte meg, hogy zokogásba tört ki.
*
Csendes kisváros.Hosszú, általában egyenes utcák keresztezik egymást, fonják, kötik össze a lüktető élete. Takaros házak emelkednek az út két oldalán. Az udvarokban illatos, színes virágok pompáznak, melyeket egy-egy magas, karcsú fenyők vagy zöld lombú fák árnyékolnak. A fák susogó lombjai között madarak énekelnek, trilláznak. Idilli kép.
A Nap magasan jár. Fénylő sugarai szétterülnek a tájon. Kíváncsian kukucskálnak be a házak ablakain. Kilesik az emberek féltve őrzött titkaikat, hogy azután eltemessék, nem kürtölve szét széles e világon.
A levegő mozdulatlan. Szellő nem jár. Kellemes késő nyári idő van.
A kisvárosban zajlik az élet. Autók széles forgataga hömpölyög az utcákon. Vége- hossza nincs.
Az egyik ház udvarának zöld gyepén egy csöpp lányka hasal a fűben. Állát két tenyerében támasztja. Fürkészve figyeli a fűszálakon futkosó szorgos hangyákat. Nem törődik a tőle nem messze, az udvar másik végében ugráló, hintázó gyerekek hangos kiabálásaikkal. kacagásaikkal. Minden figyelmét a kis hangyákra összpontosítja. Hosszú, szőke hajfonat keretezi bájos arcát. Gyenge, vézna gyermek. három éves, ha lehet.
- Marika! - ugrik melléje egy nagyobbacska fiú. Maszatos arca arról árulkodik, hogy nem rég fejezte be a barack majszolását, melynek kemény magját épp a kislány elé köpte ki a fűbe. - Miért nem jössz játszani velünk?
A kislány rá sem nézett a bátyjára, de kedvesen válaszolt:
- Jobban szeretek egyedül lenni.
- Mit heverészel itt a fűben? Gyere labdázni.
- Nem megyek, inkább nézem a hangyákat. Nézd körbejárják a barackmagodat! - mondta a gyermek.
- Érdekel is engem, hogy mit csinálnak a hangyák! - mérgelődött a fiú.
- Szeretnék elmenni a ligetbe, de anyámék nem engednek el. Gyere mond nekik, hogy elszeretnél menni. Téged elengednek és akkor veled mehetek. Neked mindent megengednek.
A kislány könnyedén talpra ugrott.
- Nem akarok a ligetbe menni. - mondta, közben ránézett kék szemével a maszatos arcú kis legényre, aki nyolc év körüli, barna hajú gyermek volt.
- Na, ne Marika, kérlek a kedvemért. - könyörgött. - Kapsz tőlem érte egy szép könyvet.
- Könyvet? - csillant fel a kislány szeme, - Mutasd!
A fiú befutott a házba, és pár pillanat múlva egy kis színes könyvecskével tért vissza.
- A három kismalac a címe. Este, ha akarod, elolvasom neked. -nyújtotta át a könyvet.
Marika fénylő szemeivel kedvesen simogatta a kapott könyvet, átvette, belelapozott.
- Jó, ezért a könyvért elkérezkedek anyámtól a ligetbe. -mondta, és futott, hogy megkeresse a kertbe az édesanyjukat.
Este, fürdés után bebújt az ágyába a kislány. Előhúzta párnája alól a kincsét. Lapozgatta, nézte benne a rózsaszín malackákat.
- Sanyi - szólt az ajtó belépő bátyjához -, azt ígérted, olvasol.
A fiú odakuporodott melléje az ágyra, és elolvasta akadozva a mesét. Mire a második oldalhoz ért az ágyon ültek körülöttük a többiek is, öten lettek hirtelen. Öt gyerek. Két kislány és három fiú. A három fiú és az egyik kislány barba hajú, barna szemű gyerekek. A másik kislány, a Marika kirítt közülük, a hosszú szőke hajával, kék szemével, vékonyka termetével.
A legidősebb gyermek tizenegy éves, a legkisebbik, aki Marikánál is majdnem három évvel fiatalabb, a gömbölyű arcú Pityuka, egy év körüli. Ő fejét Marika karjára fektetve hallgatta a malacokról szóló mesét.
Anyjuk lépett a szobába. Megállt az ajtóban, és arcán gyengéd mosollyal, szeretettel nézte a gyereksereget. Épp vége lett a mesének.
- Feküdjetek le. Későre jár, aludni kell. - lépett oda hozzájuk.
Szétrebbent a kis csapat, csak Marika és Pityu maradt az ágyon. Ők egy ágyban aludtak.
Az asszony betakargatta a két gyermeket, lehajolt, hogy jó éjt puszit nyomjon bársonyos arcukra. Marika felemelte két kezét és átölelte a föléje hajló asszony nyakát.
- Anyám, mesélj!. - kérte kedvesen.
- Azt hittem, elég volt a meséből. - mondta mosolyogva anyjuk.
- Nem, nem mesélj! - kérték a többiek is.
- No, jó. - állt kötélnek a fiatalasszony, s leült az ágy szélére. A kislány azon nyomban az ölébe termett. Fejét a mellére hajtotta és várta a mesét. A mesét, ami nem igen szokott elmaradni egy este sem. Anyjuk meséi csodálatosak volta. Izgalmasak, érdekesek.
- Itt a vége, fussunk véle !- fejezte be nevetve az asszony a mesét.
Marika kikecmergett a kényelmes, végtelen biztonságot nyújtó anyai fészekből, felmászott az ágyra és hátulról anyja nyaka köré fonta két karját, a fülébe súgta:
- Fésülhetlek egy kicsit? - azzal meg sem várta az engedélyt, kihúzta az asszony hosszú haját feltűző fésűt, és lassan, vigyázva, ösztönéből súgva, nehogy fájdalmat okozzon, fésülgette a selymes hajat. Nagyon szerette fésülgetni anyja hosszú haját.
A szomszédos ágyban, a másik kislány, aki éppen a fejére készült húzni a takarót, szúrós, irigy tekintetet lövellt feléjük, kiugrott az ágyból, ügyetlenül felkászálódott Marika mellé. Durván kirántotta kezéből a fésűt:
- Én is akarom fésülni! - szólt, és félretaszította a megszeppent kislányt.
- Az én anyám! Menj innen!
Marika lehuppant a párnára. Ijedt tekintetét hol anyjára, hol a nővérére kapkodta.
- Elég legyen Juliska! - förmedt a lányára az asszony. - Menj lefeküdni!
Azzal felállt, karjába vette a gyermeket, odavitte az ágyhoz. Lefektette, betakarta, s miközben megpuszilta, odasúgta neki a fogai között:
- Szégyelld magad!
Juliska, / Juncinak /becézték, ötéves, alig nyiladozó eszével, nem tudta felfogni, miért kellene szégyellnie magát? Mi rosszat tett, vagy mondott, amiért szégyellnie kellene magát? Miért lett rá mérges édesanyja? Sehogy sem értette.
- Holnap megkérdezem. - döntötte el magában. Fejére húzta a dunnát, és elaludt.
Az asszony lekapcsolta a villanyt, jó éjszakát kívánt a gyerekeknek. Kiment a szobából, csendesen húzva be maga után az ajtót.
Marika szemére nem jött álom. Nem ez volt az első eset, hogy Junci goromba volt hozzá, és nem ez volt az első eset, hogy azt mondta neki: " az én anyám! "
A minap is, amikor rajzoltak együtt, Junci házat rajzolt, Marika meg virágot, és amikor az anyjához akart vele futni örömmel, hogy neki rajzolta a tarka virágokat., messziről kiáltva: Anyám, rajzoltam neked egy szép virágot!
Juliska utána szólt: - Az én anyám, nem a tied!
Megállította a gyermeket a hang. Tétovázva állt a szoba közepén, remegő kezében megrebbent a papír, s a földre hullt.
- Miért mondod, hogy nem az én anyám, az anyám? kérdezte akadozó hangon, és szája sírásra görbült.
- Mert így van. - mondta Junci, és mérgében kinyújtotta a nyelvét rá.
S most megint azt mondta " az én anyám ", nem a tied.
Nyugtalanul forgolódott a takaró alatt Marika. Nem tudta, csak érezte addig is, hogy valami furcsa, valami ismeretlen, valami megmagyarázhatatlan dolog vesz őt körül.
Valahogy másképp néz rá anya, apa, valahogy másképpen rezdül a hangjuk, ha hozzá szólnak, mint amikor a testvéreihez.
- Azért van ez, mert anyám, nem az én anyám? - sajdult bele a gondolat. - De az nem lehet! - súgta, és a szíve majd megrepedt a rázúduló fájdalomtól.
- Holnap megkérdezem anyámat. - gondolta. Fejét a párnába fúrta , és a jótékony álom végül beterítette könnyű köpenyével.
*
Az asszony a konyhába sietett, amint becsukta gyerekszoba ajtaját. Agyában egymást kergették a gondolatok. Lánya viselkedése, durva kitörése megdöbbentette. Világossá vált előtte, hogy feltétlen beszélni kell a férjével. Meg kell hányni-vetni a dolgot. Nem lehet tovább halogatni. Nem lehet tovább elhallgatni az igazságot a gyermek elől.
- Jaj, csak nehogy késő legyen! - hasított belé a fájdalom.
Alig lépett a lakásba a munkából jövő férfi, felesége arcáról rögtön leolvasta, valami gond van.
- Nehéz napod volt a gyerekekkel? - kérdezte, miközben magához húzta az asszony fejét, és megcsókolta. - Túl elevenek voltak?
Tudta, hogy öt gyerekkel nem könnyű bánni. A két nagyobbal azért van gond, mert ők iskolába járnak, és a tanulásukra figyelni a három kicsi mellett, bizony elég megerőltető. S a gyerekek mellett itt van a háztartás, a kert. Nem beszélve az állatokról!
Úgy, hogy tudja ő, sok teher nehezedik a felesége vállaira.
Elérzékenyülve bújt a férfihoz a fiatalasszony. Mennyire szeretheti őt, hogy azonnal észreveszi rajta, ha valami nyomja a lelkét.
- A gyerekek nem voltak rosszabbak, mint általában -, mondta mosolyogva -, de mégis a gyerekek miatt vagyok szomorú.
Vacsora közben elmondta a férjének Junci kitörését.
- Ez már a második eset, amikor a Marika fejéhez vágja, hogy vagyok az anyja. - vallotta be az asszony.
- Szólnom kellett volna már a múltkor, igaz?
A férfi gondterhelten ingatta fejét.
- Jobb lett volna, de talán nem késő. - felelte.- Marika, hogy reagált?
- Úgy láttam megszeppent. Olyan rémülten nézett szegény! Ferikém, mondjuk meg neki! - kérte könyörögve az asszonyka. - Ugye megmondjuk neki?
- Nekem is az a véleményem, hogy meg kell neki mondanunk. Azt hiszem, van annyira okos, hogy megértse, nem mi vagyunk a szülei.
Lenyelte az utolsó falatot, átnyúlt az asztalon, és gyengéden megfogta felesége asztalon nyugvó kezét.
- Ne aggódj drága Rozikám, rendben lesz minden. Holnap itthon leszek, és megbeszéljük Marikával a dolgot. De nemcsak vele, hanem Juliskával is el kell beszélgetnünk.Nem tudom honnan tudták meg a féltve őrzött titkot, de előbb-utóbb úgyis sort kerítettünk volna, hogy közöljük velük az igazságot. Mariska akár mikor beállíthat, hogy magával vigye a gyermeket.
Az asszony mélyet sóhajtott. Eszébe jutott, mint állított be lánya, karján a pár hónapos gyermekkel, közölve, hogy szeretné itt hagyni.
Visszaemlékezett, mily döbbenten álltak egymással szemben. Mariska félénk, röstelkedő mosollyal arcán, ő csodálkozva, meglepetten. De nem tudott haragudni a lányára, még csak nem is sajnálta.Pedig rettentő lerobbant állapotban volt elsőszülött lánya. Arca sápadt, nyúzott. Szemei beesve, karikákkal övezve. Olyan volt, mint egy árnyék.
Vékony testén lötyögött a nagykabát, legalább kétszer körbe érte volna, ha igazán összefogja magán. Nagyon megváltozott. Nem látta már vagy másfél éve, csak gyönyörű, kék szeme csillogása volt a régi, de az most tele volt fájdalommal, szomorúsággal.
- Istenem, milyen csalódás érhette! Mi mindenen mehetett keresztül! Még csak nem is írt neki, azt sem tudta merre jár az ő drága Mariskája.Mert bár szült még tíz gyermeket, de az első, az volt a mindene, a legkedvesebb.
Furcsa érzéssel a szívében vette kezébe a csöpp gyermeket, aki felsírt, mert álmából ébredt, s azonnal tudomásukra hozta, hogy éhes és, hogy a nadrágja körül is bajok vannak.
- Fiú, lány? - kérdezte, miközben rápillantott a csöppségre.
- Kislány. - felelte a fiatal, szinte még maga is gyermek nő.
Rozi letette a kis csomagot a heverőre, letérdelt elébe, és gyakorlott mozdulatokkal kicsomagolta a picit a meleg takaróból, aki egyfolytában sírt.
- No, ne sírj kicsim! - nyugtatta bársonyos, kedves hangon az asszony. - Megnézzük, mi van a nadrágban.
A gyermek a hangra hirtelen abba hagyta a sírást. Kinyitotta szemét. Rozi belenézett a nagy kék szemekbe, és szíve körül melegséget kezdett érezni. Megtelt szeretettel, határtalan szeretettel. Megfogta a parányi kezecskét, rámosolygott a kislányra: - Kicsim!. -suttogta küszködve a könnyeivel.
Ekkor lépett a szobába a férje. Mariska háttal állt neki.
- Hangokat hallottam. - mondta.- Mariskám! - kiáltott fel, amikor feléje fordult a lánya, és rögtön felismerte. - Mariskám! - ismételte boldogan és odalépett a fiatal nőhöz, karjaiba zárta.
- Apám! Édesapám! - szipogta a lány, s engedte, hogy könnyei előtörjenek. Rég bezárt könnyek tolultak elő szemeiből, s lelkéből is kitört a fájdalom.
Apja ölelte védelmezően, és bátorítóan. Engedte, hogy lánya kisírja magát a vállain. Visszafojtotta kikívánkozó, szemrehányó kérdéseit, hogy hol volt eddig, miért nem írt, jelezve, hogy jól van. Elöntötte a boldogság, hogy itt van végre, hogy a karjaiban foghatja.
Mariska lassan megnyugodott. Kibontakozott apja öleléséből, aki nem engedte el rögtön, hanem körbeforgatta, s megrendülten vette észre, miképp az előbb az anyja, hogy nagyon rossz állapotban van.
- Beteg vagy? - kérdezte teli aggodalommal a hangjában.
- Nem. - rázta meg a fejét Mariska. - Sok gondom van.
A férfi most felfigyelt a heverőn fekvő gyermekre. Kérdőn nézett hol a lányára, hol a feleségére, de szíve megérezte, hogy nem kell feltennie egyetlen kérdést sem, és választ sem vár, hiszen érzi ő, tudja ő, ki ez a gyermek.
Letérdelt ő is a felesége mellé a földre.
- A mi unokánk. - mondta, és nem szégyellte az arcán végig folyó sós könnyeket.
- Az unokánk. -suttogta az asszony. - A mi kis Marikánk.
Ennek már majdnem négy éve. - sóhajtott Rozi, visszatérve az emlékezésből a valóságba.
Együtt nevelték a gyerekeikkel, akik pár évesek voltak, és nem sokkal azután, hogy Marika hozzájuk került, született nekik még egy kisfiúk. Boldog, kiegyensúlyozott család az övék. Egyformán nevelték, egyformán szerették az otthon levő öt gyermeket, vagy legalábbis megpróbálták, de igazából a kis Marika, mindkettőjük szívéhez közelebb állt.
Engedékenyebbek voltak vele szemben, és ezt vették észre a nagyobb gyerekek, amit sehogy sem tudtak megérteni. A két fiú igazából nem törődött a dologgal különösképpen, megpróbálták kihasználni, a maguk javára fordítani szüleik szeretetét Marika iránt.
Juliska azonban, ahogy nőtt, egyre inkább felfigyelt, hogy Marikának nincs annyi minden megtiltva, mint neki. Kicsi szívében befurakodott a zöld szörny, a féltékenység. Megfogalmazni nem tudta, mit érez és miért érzi azt a valami nagyon rosszat, mert soha nem is beszélt róla senkinek, és még soha nem is kérdezte tőle senki.
A férfi nézte felesége messzeségbe révedező tekintetét. Tudta, mire gondol. Az ő lelki szeme előtt is megjelent Mariska szomorú kék szeme, amint kérte őket, hogy hagyhassa itt a kislányát.
- Tudjátok, albérletben lakom, s olyan a munkám, nincs időm a gyerekre. - magyarázta csendesen. - S még nem is vagyok, úgy érzem elég érett a nevelésre. Se erőm, se türelmem nincs hozzá.
Mit mondhattak volna? Hogy nem fogadják el? Hogy vigye magával?
Nem, ezt semmiképpen sem! Boldogok, hogy elhozta nekik az unokájukat. Fenő a többivel. Mariska meg had menjen, élje az életét, hisz maga is majdnem gyermek még.
S Mariska elment. Meg sem csókolta búcsúzóul a gyermekét, és az évek során talán kétszer ha hazajött.
Marika itt maradt. Féltő gonddal nevelték. Sok örömet szerzett nekik, ahogy nőtt-növekedett. Szót fogadó volt, csendes, nagyon is csendes, szelíd.Sokkal jobban ragaszkodott hozzájuk, mint  a gyerekeik.
Nemcsak szőke hajával, gyönyörű kék szemeivel tűnt ki a többiek közül, hanem a viselkedése is egészen más volt. Addig, míg azok ugráltak, játszottak, ő magányosan sétált. Inkább játszott az állatokkal, mint a testvéreivel. Vagy egyszerűen elfeküdt a fűben, és órákig figyelte a bogarak futkosását, vagy hanyatt fekve nézte a tova suhanó felhőket, melyeket hol szörnyekhez, hol valamilyen állathoz hasonlította. Az is lehet, hogy üzenetet küldött a felhőkkel valakinek. De kinek?
Nem mondták meg neki, hogy nem ők a szüleik. Finom érzéke hátha megsúgta neki.
- Nem, az nem lehet! - rázta meg a fejét a férfi, s ezzel a mozdulattal visszatért a jelenbe.
Gyengéden megfogta felesége kezét, ki összerezzent, amivel megzavarták a múltba kalandozó gondolatát.
- Gyere kedvesem, feküdjünk le mi is. Elfáradtam ma, kívánkozok már az ágyba!
*
Az álom messze elkerülte őket. Forgolódtak ide-oda . A kényelmes ágy, bármennyire is fáradtak voltak, nem tudta álomba ringatni a két embert.Egyszerű halandók voltak, nem értettek a nagy szavakhoz, mondanivalójukat egyszerűen, hétköznapi nyelven fogalmazták meg, de most mindketten érezték, hogy holnap rettentő nehéz dolguk lesz. Érezték, hogy most egyszerű szavakkal nem lesz elég elmondani a dolgot. Fellebbenteni a fátylat a titokról nem lesz olyan egyszerű. Marika még csak négyéves lesz, vajon hogyan tudja megérteni, hogy nem ők az igazi szülei? Ezen törték a fejüket erősen, és ezért kerülte őket az álom.
A fáradság azonban úrrá lett a gyötrő gondolatokon, és végül mély álomba merültek.
Reggel ajtócsapkodásra, gyerek hangokra ébredtek.
- Ni csak , de elaludtunk. - ült fel az ágyban a férfi. - Hasunkra süt a nap. - mondta mosolyogva. - A gyerekek már fenn vannak.
- Jó reggelt. - köszöntötte a fénytől pislogó, ébredező feleségét, és lehajolt hozzá, megcsókolta.
- Jó reggelt. - dörmögte még álmos, rekedt hangon az asszony.
Kopogtak az ajtón, de az nyomban ki is nyílt, nem várta meg a kopogtató, hogy engedélyt kapjon a belépésre.
Marika kócos, szőke feje jelent meg az ajtó résre nyílt nyílásában. De ebben a pillanatban félre lökte őt Junci, és betörtetett a szobába.
- Menj innen! Anyu, kérdezni szeretnék tőled valamit. - rohant az ágyhoz hosszú hálóingjében.
Marika a lökéstől nekiesett az ajtónak. Megütötte a vállát. Fájt, de összeszorította a száját, nehogy sírásba törjön ki.
- Én is kérdezni szeretnék Anyámtól valamit. - mondta csendesen, de meggondolta magát, sarkon fordult és kiment a szobából.
- Junci újabban nagyon szemtelen vagy és goromba is Marikával. - fedte meg igen komolyan az apja.
A kislány szólni akart, de a férfi szigorúan rászólt: - Menj, kérj bocsánatot, és azután öltözz fel! A reggelinél találkozunk.
- De Apám ...- kezdte a gyermek, és hol az egyik, hol a másik lábára állt.
- Nincs semmi de, indulj a dolgodra! - vágott közbe a férfi.
Juliska morcos képpel somfordált ki a szobából. Rosszul esett neki, hogy apja nem engedte meg, hogy beszéljen az anyjával. Esze ágában sem volt bocsánatot kérni Marikától.
- Még mit nem. -morogta magában. Megint őt bántják Marika miatt. El nem ismerte volna a világért sem, hogy ő a hibás. Legszívesebben belemarna Marika szőke hajába, és jól megrángatná.
A reggeli igen feszült hangulatban telt. A gyerekek megérezték, hogy valami súlyos dolog lóg a levegőben. Csendese majszolták a vajas kenyeret, kortyolgatták hozzá a gőzölgő aranyszínű teát.
Marika szomorúan ült az asztalnál. Szomorú volt, mert nem tudott beszélni anyjával. Nagyon készült erre a beszélgetésre. Már korán reggel, amikor felébredt, megfogalmazta magában a kérdéseket, amiket fel akart tenni anyjának, és amire remélte, megkapja a kielégítő válaszokat. Szomorú volt, mert Junci ismét goromba volt hozzá. Erőszakos, ami egyre jobban bántotta. Ő soha nem ellenkezett vele, megértő volt, s ha mégis összezördültek valamiért, mindig ő engedett a békesség kedvéért, még akkor is, ha tudta, hogy a Juncinak nincs igaza vele szemben.
Testvérei nagyon árulkodóak voltak, de ő soha nem futott sem az anyjához, sem az apjához, hogy valamiért beárulja akármelyik testvérét. Pedig elég sokszor sértették meg, vagy még tettleg is bántalmazták őt. Testvérei viszont apró- cseprő dolgokért már rohantak is a szüleikhez, főleg az anyjukhoz, hogy Marika így, Marika úgy.
Junci meg morcos képpel evett. Mutatta szüleinek, hogy igen is ő most meg van sértődve. Duzzog. De azért gyorsan eltüntette tányérjáról a reggelijét, sőt még kért is egy fél szelet vajas kenyeret.
Evés közben a világért fel nem emelte volna a szemét a tányérjáról, nehogy találkozzon tekintete apjáéval, és annak eszébe jusson megkérdezni, hogy kért-e bocsánatot a viselkedéséért Marikától.
A szülők magukba roskadva ültek az asztalnál. Úgy belemerültek a gondolataikba, hogy étvágytalanul forgatták ide-oda a szájukban az ennivalót mielőtt lenyelték volna, és az ízét sem igen érezték. Alig várták, hogy a gyerekek befejezzék a reggelit és fussanak játszani, de ugyanakkor egyáltalán nem siettették őket, mert féltek a rájuk váró feladattól, hogy elbeszélgessenek először is Marikával, és utána talán legegyszerűbb lenne a négy gyerekkel egyszerre közölni a dolgot. Féltek mind a két beszélgetéstől.
Nagyon féltek attól, hogy hogyan reagálnak majd, arra a tényre, hogy Marika nem a testvérük.
Féltek attól, hogy gyerek ésszel úgy gondolkoznak netán, hogy ha nem a testvérük, akkor ki kell közösíteni.
Nagyot sóhajtott a férfi, kiengedve ezzel magából a feszültséget -, és amikor a gyerekek lenyelték az utolsó falatot, felhajtották az utolsó korty teát, és megköszönve a reggelit, felálltak, hogy ki-ki menjen, ki erre, ki arra játszani-,így szólt:
- Beszédünk lesz veletek-, mondta rekedt hangon, olyan komolyan, olyan ünnepélyes hangon, hogy a gyerekek rosszat sejtve apjukra néztek, s mindegyik villámgyorsan kutatni kezdett gondolatban, hogy mi rosszat is követhettek el, amiről szüleik tudomást szerezhettek, és most jön a számonkérés. Védekező állásba helyezkedtek rögtön. Főleg a két nagyfiú, akik ludasak voltak egy s más dologban.
Juliska azt hitte, apja mégsem felejtette el, hogy neki bocsánatot kell kérnie Marikától.
Hirtelen odafordult testvéréhez:
- Bocsánatot kérek, amiért reggel meglöktelek.
A kislány csodálkozva emelte fel szomorú tekintetét. Alig észrevehető lágyság gyúlt ki szemében, mosolyra húzta száját.
- Nem haragszom. - suttogta. - Csak nagyon szerettem volna valamit kérdezni Anyámtól.
- Gyerekek, elmehettek játszani, de az udvarból ne menjetek ki, hogyha hívlak benneteket, itt legyetek kéznél. Megértettétek?
- Igen. -felelték kórusban a gyerekek, és cseppet sem könnyebbültek meg. Érezték a viharfelhő nem távolodott el a fejük felől, sőt még inkább szorongatni kezdte őket.
- Valami nagy dologról lesz szó. súgta Sanyi bátyjának a fogai között. - Apám irtó komoly. Jössz játszani?
Miklós a nyurga nagyfiú a fejével bólintott, és a két fiú már el is tűnt a konyha ajtó mögött,
Junci is szélsebesen viharzott ki az udvarra.
- Marikám -, szólt a férfi a lassan távozni készülő kislányhoz-, te maradj itt.
A kislány kérdőn nézett apjára, szája pityergésre húzódott.
- Nem csináltam semmi rosszat. - S bár nem könnyen sírt, de most mégis már majdnem elsírta magát.
Apja vigasztalóan, vagy inkább nyugtatóan ölelte át bal kezével a kislány vállát, jobb kezével gyengéden megfogta a gyermek állát, és szeretettel nézett a szemébe.
- Tudom kicsim, tudom. Nem is akarunk megszidni. Csak szeretnénk neked elmondani valamit. - könnyedén felemelte az ölébe és indult vele a szobába.
- Rozikám, vidd ki Pityut a gyerekekhez, és kérlek gyere te is be hozzánk. - szólt vissza az asztal körül serénykedő fiatalasszonyhoz.
Az asszony szeme fátyolos volt a feltörni készülő könnyektől. Nagyot nyelt, remélve, hogy ezzel vissza tudja tartani a könnyeit. Erősnek akart látszani, hogy erőt öntsön ezzel a férjébe is, akin szintén látszott, hogy a könnyeivel küszködik.
Megfogta kisfia kezét: - Gyere édesem játssz Juliskáékkal. - Azzal kivezette az udvarra, ott rábízta Juncira, és ólom léptekkel, remegő térdekkel visszament a lakásba.
Ő is sóhajtott egy jó nagyot, mint az előbb a férje. S ezzel a sóhajjal valamivel könnyebb lett a szíve.
- De itt van-e az ideje, hogy feltárjuk a gyermek előtt az igazságot? Nem kellene-e előbb Mariskával megbeszélni? - Kínzó gyötrelmek törtek elő belőle, mialatt csendesen becsukta maga mögött a szoba ajtaját.
A férje, ölében a kislánnyal a heverő szélén ült. Nem beszélt a gyermekhez, csak simogatta gépiesen a fejét.
Az asszony leült melléjük, és némán lehajtotta a fejét. Újra visszanyelte kikívánkozó könnyeit.
A férfi letette öléből a kislányt, és a lábai közé állította. Két kezét rátette a gyenge vállakra.
Ekkor sietve megszólalt az asszony, megelőzve a férjét, mielőtt az szóra nyithatta volna a száját.
- Biztos vagy benne Ferikém, hogy meg kell neki mondanunk?
A férfi kissé bosszúsan felelt:
- Már azt hiszem átrágtuk magunkat a dolgon Rozikám. Nincs más választásunk. Jobb, ha tőlünk tudja meg, mint a Juliskától. Úgy is hozzánk jönne, hogy igaz-e?
A fiatalasszony megadóan bólintott.
- Essünk túl rajta. - sóhajtotta. Bánta már nagyon, hogy így nevelték a gyermeket. Az első alkalomkor, mikor a pici azt mondta neki " anyám " - azonnal ki kellett volna javítani: " nem anyám kicsim, hanem mama, a te anyukád a Mariska. " Ezt kellet volna ismételni és újra ismételni az évek során mindaddig, míg a gyerek meg nem szokta volna. Megérteni nem tudta volna, de az élt volna benne, hogy ők a nagyszüleik.
- Mennyi, de mennyi volna!? - sóhajtott ismét egy mélyet.
A férje türelmesen várta, hogy megnyugodjon kissé a felesége, miközben az ő szíve úgy kalapált a mellkasában, hogy majd szétpattant.
Felemelte a gyermek állát, ki engedelmesen nézett a férfi szemeibe.
- Édes kislányom - kezdte a férfi a beszédet, de el is akadt rögtön, ahogy a kicsi mélykék szemébe nézett. Elfordította a fejét, és az ablakon bámult ki. - Jaj, de nehéz, Istenem, de nehéz! Marikám a te anyukád a Mariska. Nem mi vagyunk az anyukád és az apukád. - bökte ki magából gyorsan a szavakat.
Érezte, mint önti el egész testét a forróság. Homlokán gyöngyözni kezdett az izzadság, mégis úgy hitte, rögtön megfagy. Kezét, lábát hidegnek érezte, pedig a tenyere is nedves volt.
A gyermek teste megrándult. Pupillái kitágultak. Két kis kezét az arcához kapta, mint aki védekezik, mert pofon ütötték, és a második ütést már ki akarja védeni.
- Junci is azt mondta. - futott át fejében a gondolat, és ő ezért akart beszélni az anyjával, ezt akarta tőle megkérdezni, hogy ugye nem igaz.
- Anyám, nem anyám? - kérdezte olyan csendesen, hogy alig hallották.
A fiatalasszony meg akarta fogni a kislány kezét, de az elkapta előle.
- Anyám te, nem vagy anyám? - ismételte.
A férfi a hasához szorította a gyermek fejét. Szeméből patakzott a könny, rácsöpögött a kislány szőke hajára.
- Mi a nagymamád és a nagyapád vagyunk, de kislányom nagyon-nagyon szeretünk téged.
Az asszony letérdelt a gyermek mellé, magához húzta. Csókolgatta haját, hátát, ahol érte.
- Szeretlek Marikám, édes gyermekem, nagyon szeretlek! - s hangosan zokogott.
Marika kibontakozott az ölelésből, az asszony felé fordult. Arca sápadt volt, egész testében remegett. Amit mondtak neki, azt még igazából nem tudta felfogni, de a felnőttek viselkedése, sírása megrémítette, és érezte, hogy valami borzasztó dolgot közöltek most vele, valami rettentő rosszat, amit, ha ezek a felnőttek nem tudnak elviselni, akkor ő, a pici gyermek, hogy tudná. S ekkor sírni kezdett ő is.
Már a férfi is mellettük térdelt, és mind a hárman kórusban sírtak.
Pár percig így maradtak, egymást ölelve, sírva.
Először a férfi eszmélt fel.
- Halálra rémítjük ezt a gyermeket! - villant agyába a gondolat, s azonnal ki is tisztult a feje.
- Ne sírj Marikám, ne sírj -, kezdte vigasztalni a zokogó gyermeket -, mi ezután is szeretni fogunk téged, és minden úgy lesz, mint eddig.
Az asszony is kezdett magához térni. Előhúzta köténye zsebéből a zsebkendőt, és hangosan kifújta az orrát. A kislány zsebéből is kivette a zsebkendőt, és az ő orrát, arcát is törölgette.
- Te mindig a mienk maradsz, ne félj kicsim. Meg kellett mondanunk, hogy ki az anyukád, mert a Juliska már a fejedhez vágta, hogy nem én vagyok az anyád.
A kislány még szipogott egyet-egyet, majd lassan elcsendesedett.
- Miért a Mariska az én anyám? - kérdezte akkor. - Nincs is itt soha. Az anyukának nem a kislányával kellene lenni? Te is és a Manci néni is a szomszédban, mindig a gyerekekkel van.
Erre a kérdésre nem számítottak. Mindkettőjüket váratlanul érte. Egymásra néztek hirtelen tanácstalanul, majd az asszonynak eszébe jutott a megnyugtató válasz. Ő legalább is azt hitte, meg tudja nyugtatni a gyermeket.
- Marikám, Mariska, azaz, az anyukád itthon nem kapott munkát, és így el kellett mennie messzire, ahol dolgozni tudott.
A kislány csak állt, nem szól, de látszott, hogy nem elégítette ki a válasz. Elárulta töprengő arca.
- Kati anyukája sem tudott itt dolgozni, ezért költöztek el innen, de Katit is magával vitte. - mondta végül, és kérdőn nézett hol az asszonyra, hol a férfira, mint, aki további magyarázatot vár.
Összenézett ismét a fiatal pár. Most mit mondjanak? Korához képest igen okos ez a gyerek. Most a férfinak jutott eszébe a válasz.
- Kati szülei kaptak lakást Karcagon, de a te anyukád nem. Ő olyan helyen lakik, ahová téged nem tudott magával vinni.
Marika szórakozottan húzogatta a ruhácskája szalagját.
- És a Mariska szeret engem? - kérdezte, félve ejtve ki a szavakat. Szinte a fogai között szűrte ki, és kicsit összeszorulva várta a választ.
Nagyszülei szinte egyszerre feleltek.
- Persze, hogy szeret téged.
- De én nem is ismerem, csak a fényképről emlékszem rá egy kicsit. - mondta a gyermek, és szemeiből újra elindultak a könnyek. Végig folytak arcán és ő az ökleivel törölte le.
- Írunk neki levelet, hogy többször jöjjön haza ezután. - szólt Rozi, és ő is kitörölte szeméből az új könnyeket. - Jó lesz?
A gyermek bólintott majd könnyein keresztül, reszkető, sírós hangon így szólt, miközben felemelte fejét és a nagyszüleire nézett.
- Ezután már nem is mondhatom nektek, hogy anyám és apám? - hangja elcsuklott, s a választ meg sem várta. Kirohant a szobából.
Az asszony mozdult, hogy utána fut, de a férje elkapta a karját és megállította:
- Hagyd Rozikám, hagy maradjon egyedül. Bízzuk a többit az időre, az talán megnyugvást hoz a kicsire.
A fiatal asszony nem szívesen, de megfogadta férje tanácsát. Leült az ágy szélére, kezeit összekulcsolta, és a messzeségbe meredt. Szabály szerűen gyűlöletet érzett első szülött lánya iránt.
*
Marika kirohant a lakásból. Végig futott az udvaron, feltépte a kaput és szaladt, szedte csöpp lábait az erdő felé.
Kifulladt a gyors futástól. Meg-meg botlott a vakond túrásokban. Halántéka erősen lüktetett. Szíve dübörgött a mellkasában. Fejében a vér szinte elviselhetetlenül zakatolt.
Az erdő szélén elterülő tisztásra ért. Lábai felmondták a szolgálatot, összerogytak, és a kislány elterült a magas fűben, mint, akit letaglóztak. Eszméletlenül feküdt, ki tudja meddig. Lassan magához tért. Megmozdult. Felemelte a fejét. Szétnézett. Tekintete homályos volt, de megismerte kedvenc helyét. Itt szokott órákig heverészni az illatos fűben hanyatt fekve és nézni az égen a tovasuhanó felhőket. Vagy hason fekve figyelni a pirinyó hangyákat, ahogy futkosnak fel a fűszálra, le a fűszálról. Lesni a kis hétpettyes katicabogarakat, amint tétovázva mászik fel a vékonyka fűszál tetejére, ott körülnéz kíváncsian, s hess elröppen, ki tudja hová, ki tudja kihez? Hallgatja az erdő számtalan madarainak csicsergését, gyönyörű vidám énekét, mellyel mindig megvigasztalják őt, bármiért is szomorú. Itt mindig boldognak érzi magát. Érdekes módon fájó magányérzete itt mindig elhagyja. Itt könnyű, felszabadult, élvezi a hatalmas rét csodálatos, ezer színben pompázó virágainak hajladozásait, bólogatásait, amint a könnyű szellő végigsuhan felettük. Ilyenkor mosoly játszadozik szája szegletében, elterül kényelmesen az illatos mezei ágyon, és álmodozik. Itt soha semmi nem zavarja meg. Itt van az ő kedvenc búvóhelye.
S lám, most is akaratlanul ide hozták lábai. Megpróbált fektéből felemelkedni, de vissza hanyatlott. Erőtlen volt és szédült. S ekkor ráeszmélt, mit is közöltek vele, hogy anyu nem anyu, és apu nem apu többé.
Óvatosan megfordult a fűben. Kezét, lábát szétvetette. Szíve ismét óriási erővel kezdte ütögetni gyenge mellkasát. Szemei égtek. Ki nem mondható fájdalom járta át egész testét. Nem csak a lelke fájt, hanem minden porcikája.
Imádta a szüleinek vélt két embert. Rajongással csüngött az asszonyon, és épp úgy a férfin is. Nem csak azért, mert soha semmiért nem verték meg, hanem ő úgy igaziból, feltételek nélkül, tiszta lényével szerette őket.
S most mindennek vége. Nem találkozott még a halállal. Környezetében senki nem halt meg. Talán még magát a szót, hogy halál, nem is hallotta. Most mégis szeretett volna megsemmisülni. Eltűnni valahová. Vágyott rá, hogy ne legyen, hogy szűnjön meg létezni.
- Mariska az anyám. - mondogatta magában, majd többször elismételte félhangosan. Ízlelgette a szót, hogy hogyan esik neki. De semmit nem érzett. Mariska egy név volt csupán a számára. Érzelem nem kötődött hozzá. Pusztán egy név.
- De miért? Miért a Mariska az én anyám? - zokogott fel hangosan. Könnyei lefolytak a szeme sarkából be a fülébe. Furcsa, csiklandozó érzést érzett, de meg sem mozdult, hogy kitörölje.
Feküdt, csak feküdt elterülve a fűbe. Fejében össze-vissza kavarogtak a gondolatok.
- Mariska az anyukám.- ismételgette talán már ötödször is, és egyszer felkiáltott.
- De apukám? Ki az apám?
Arról senki nem beszélt neki.
- Nincs apukám? Nekem nincs apám? - s mint egy eszelős, most már csak ezt hajtogatta.
Ezzel a gondolattal nem tudott megbirkózni. Torka kiszáradt, nyelve feltapadt a szájpadlásához. Két kezével a torkához kapott. Fulladozott.
A közeli fa ágán egy vadgalamb búgott. Hangja betöltötte a mező csendjét. Kedvesen hívta a levegőben röpdöső párját.
Csendes szellő futott végig az erdő fáinak koronáján, megsuhogtatva a zöld leveleket.
S a szellő végigvágtázott a mező felett is. A fűszálak, a virágok engedelmesen fejet hajtottak.
Marika most mindebből semmit nem vett észre. Nem vigasztalták meg a kéklő égen ringatódzó bárányfelhők sem, pedig eddig mindig felvidították a gyermeket.
A kislány hirtelen felugrott fektéből, megtántorodott s visszarogyott a földre, de ismét talpra állt, és amilyen sebesen menekült ki az előbb a házból, az udvarból, most épp olyan fürgén futott vissza.
Nagyszülei a gangon a virágokat öntözték éppen, amikor Marika zihálva, levegő után kapkodva torpant meg előttük.
- Nekem van apám? - kérdezte szinte ordítva, eszelősen. - Ki az apám?
Ijedten néztek hol a gyermekre, hol egymásra. Az asszony ereiben megfagyott a vér. Arca hold sápadttá vált, ajkai remegni kezdtek.
A férfi pont ellenkezően reagált a váratlan kérdésre. Elöntötte a forróság.
Arca kigyulladt, hangja a torkába szorult.
Erre egyikőjük sem gondolt. Még ők maguk sem tudták, hogy ki a gyermek apja. Erről Mariska soha egy szót nem mondott, és ők sem kérdezték. Marika volt, idehozta a lányuk, és kész.
- Ki az apa? Nem lényeges. Nem vette feleségül Mariskát, nem kellett neki a világra jött gyermek, nem érdekes. Apa nincs. De most a kislány nekik szegezte a részéről fontos, nagyon is fontos kérdést: - Ki az apám?
Nem mondhatják, hogy apa nincs. De mit mondjanak ki az apa?
Úristen, hogy erre nem gondoltak eddig! Milyen bonyolult is ez az egész.
- Legjobb lett volna semmit nem mondani Marikának. Élni tovább úgy, mint eddig.
- sóhajtott egy nagyot az asszony, s segítséget kérően nézett a férjére.
-Te okosabb vagy Ferikém, találj ki valamit! - mondta rémült tekintete.
- Segítsek? - kérdezte némán a férfi. - De hogyan? Mit mondjak? Mit találjak ki? Mondjam azt, hogy meghalt, mert beteg volt, mert elütötte egy autó? Vagy...vagy?
S a férfi segített. Az első, ami hirtelen eszébe jutott szó, kibökte:
- Neked nincs apukád.
Az asszony megdermedt.
- Nincs apja? - zakatolta vissza a füle, ami csak odáig jutott. - Nincs apja? - kérdezte hirtelen ekkor, mert a szó végre az agyáig jutott. - Hogy, hogy nincs apja?
- Nincs. - mondta a férfi még egyszer, megismételve a rettentő szót. - De keresünk apát.
A kislány vizenyős szemmel meredt a beszélőre.
- Nekem nincs apám? - dadogta. Szája nyitva maradt, s csak ennyit tudott kipréselni magából.
Ez nem lehet, ez nem igaz. Egyszerre elveszítem anyát és apát. Anya került, de apa végleg elveszett. Keresni kell.
S akkor csendesen, nagyon csendesen így szólt:
- Akkor én keresni fogom az apukámat. - s mielőtt szólhattak volna akár egy szót is a kővé meredt felnőttek a pici gyermeknek, az megfordult és újból elrohant.
Mindketten egyszerre ugrottak utána.
- Marikám! - sikoltott az asszony.
- Marikám, kicsi lelkem! - jajdult fel a férfi.
Végig futották a fél utcát, mire Ferinek sikerült elkapni hátulról a kislány karját.
- Hagyj! Eressz el! - rángatta karját a szorításból ki ellenségesen a gyermek.
Lihegve érte be őket Rozi.
- Ne szaladj el Marikám! Minden rendbe jön majd meglátod. Nem neked kell megkeresni apukádat. Anyukád meg fogja keresni, hidd el. Gyere, írunk neki levelet, haza hívjuk.
A kicsi lelke csordultig volt a fájdalmas megpróbáltatásokkal. Nem bírta tovább. Kellett neki, hogy megvigasztalják, hogy simogassák, hogy nagyon szeressék.
Két karjával átölelte a föléje hajoló két drága ember fejét, s szorította oly erősen, mint, aki attól fél, hogy elveszik tőle jogos tulajdonát.
- Semmi nem változik kicsikém.- suttogta fojtogató sírás közben a férfi.
- Továbbra is itt élsz velünk, és mi nagyon-nagyon szeretünk, ezután még jobban is.
- Így bizony. - mondta Rozi is, és felemelte ölébe a gyermeket. - Gyere menjünk haza.
*
A két felnőtt nagyot tévedett, amikor azt mondták, hogy semmi sem változik.
Az érzéseik a kislány iránt valóban nem változtak, vagy talán igen? Ha még lehetett fokozni a bennük izzó szeretetet, akkor az még mélyebb vagy erősebb lett. Ez a gyermek iránt érzett szeretet már nem is volt egészséges. Elvakította őket, és a kicsi szerencséje volt, hogy ő általában, vagy a természeténél fogva jó gyerek volt, mert a nagyszülők nem tudtak hozzá szigorúak lenni.
A kis Marika csendes, zárkózott volt, s a beszélgetés után még magányosabb, még csendesebb lett. Órákig ült egy nyitott könyv előtt, anélkül, hogy bele lapozna, vagy egyáltalán bele nézne. Csak tartotta az ölében, és közben a tekintete valahol messze, nagyon messze révedezett, nagyon messze kalandozott.
Vagy feküdt az erdő szélén a magas fűben, hol hason fekve, hol hanyatt és álmodozott. Réveteg tekintetében végtelen magány és szomorúság ült. S bár még kicsiny gyermek volt, de érezte, hogy ő egészen más, mint a többi gyermek. S bizony szívében ezért mindig szomorkodott, és irigyelte a többieket vidámságukért, hangos kacagásukért. Nagyon szeretett volna ő is olyan lenni, mint a Junci vagy, mint a Sanyi. Ugrálni, kiabálni, önfeledten játszani.
S a másik három gyermek? Ők is megváltoztak. A két nagyfiú már sejtették elejétől fogva, hogy a Marika nem igazi testvérük, csak nem tudták hová tegyék. Emlékeztek rá, amikor legidősebb testvérük, a Mariska egy nap beállított a bebugyolált kislánnyal. Ők meg csodálták a síró, gőgicsélő csöppséget, de azután el is felejtették, hogy nem volt közöttük régtől fogva, főleg, mikor megszületett a kisöccsük, attól kezdve úgy összemosódtak az emlékek. Hiszen három pici gyerek volt körülöttük, nem foglalkoztak vele, hogy ki honnan jött, hogy került ide ebbe a kicsinyke házba. Csak egy kicsit morgolódtak, amikor össze kellett húzódniuk, hogy elférjen közöttük az ágyban Juliska, mert kevés volt a fekhely, sőt az egész szoba nem volt nagy, a szülők nem tudtak még egy ágyat hova elhelyezni.
Örökölték ezt a takaros kis házat, és annak ellenére, hogy ekkora családnak kissé szűk volt, nagyon boldogok voltak itt. A gyerekek is szerettek itt élni, s a kis morgolódáson kívül, soha semmi panasz nem merült fel, hogy kicsinyelnék otthonukat.
Sanyi és Mihály eddig is jól megvoltak Marikával, s most, hogy megtudták nem testvérük, s hogy ők a kislány nagybátyjai, kimutatták fölényüket. Megpróbáltak dirigálni neki, és még jobban kihasználni.
Észrevetté, hogy szüleik Marikát nem büntetik, arra azonban nem figyeltek föl, hogy nem is igen lett volna miért, hogy Marika bármit is kér, igen csak teljesítik kérését. Így ha ők szerettek volna valamit kérni, azt a kislányon keresztül szerezték meg. Legyen az egy játék, vagy könyv, de főleg akkor vették igénybe Marika segítségét, és ez elég sűrűn volt, ha játszani szerettek volna elmenni valamelyik barátjukhoz.
Ilyenkor a kislány a bátyjai kérésére - parancsára - elkérezkedik anyutól-aputól, hogy ki szeretne menni a ligetbe - kedvenc helye ez még az erdő széli tisztás mellet -, vagy el szeretne menni Kláriékhoz - egy kislány a szomszédban -, s kéri, hogy Sanyiék hadd menjenek vele, hogy vigyázzanak rá.
A szülők nem is sejtik, hogy Marikának esze ágában sincs szánkózni, kergetőzni vagy bújócskázni. Nem is sejtik, hogy szegény kihasználják a nagy fiúk.
S amikor kilépnek a kertkapun, míg a felnőttek látószögében vannak, kéz a kézben sétálnak, de a legközelebbi utcasarkon faképnél hagyják a gyermeket, elviharzanak, de visszakiáltanak: - Haza ne menj, míg mi nem megyünk érted!
Meg sem kérdezik, hova megy, hiszen már tudják, hol találják meg, már ismerik a kislány kedvenc búvóhelyét.
Amióta szüleik elmondták nekik, hogy ki is a Marika, egyre szaporodnak a felkérések, hogy segítsen nekik kívülre kerülni a kapun.
Ha a kislánnyal vannak - szüleik legalább is ebben a hiszemben vannak, nem kell boltba menniük, nem kell segíteniük a ház körül.
- Menjetek csak játszatok Marikával, úgyis olyan szomorú mindig. Vidítsátok fel! - mondják a szüleik.
S Sanyiéknak nincs lelkifurdalásuk, hogy nem vidítják fel Marikát, hogy egyre ritkábban hívják játszani magukkal.
És itt van a Junci. Ő eddig is féltékeny és irigy volt Marikára. Valahogy ő volt az, aki felismerte, hogy Marika más, nagyon is más, mint ők.
Rettentően bosszantotta, hogy nem akar velük játszani, hogy szereti a könyveket, az állatokat, a madarakat, a bogarakat. - Olyan, mint egy királylány, úgy fent hordja az orrát! - mondogatta.
Amikor Marika feküdt a fűben, és érdeklődve figyelte a katica bogarakat, Junci oda futott és ugrálni kezdett előtte:
- No, most már nincs katica, nincs mit lesned! - gúnyolódott, s öröm töltötte el, hogy eltaposta a kis bogarat fájdalmat okozott testvérének.
Ha tehette - és tette is, akkor is, ha nem vétett Marika semmit -, beárulta főleg anyjának, hogy: - Anyám, Marika rám nyújtotta a nyelvét, Marika elvette a babámat, Marika leöntött vízzel, Marika így, Marika úgy ...
Szerette volna, ha szülei megszidják, vagy megverik Marikát. Féltékeny volt a szüleire, amiért szeretetüket Marikára pazarolják.
Irigyelte a kislány hosszú szőke haját, kék szemét és mindenét, amije csak volt a gyermeknek.
Pedig, ha tudta volna, moly szegény ez a kislány, s mily gazdag, nagyon gazdag ő. Neki megvannak a szülei, testvérei. Marikának nincs, igazából nincs senkije. De ezt, az alig hat évével, még nem tudta felfogni.
Azt érezte csak, hogy ki kellene innen közülük űzni, s most, hogy nem is a testvérük, miért is ne tehetné meg.
S meg is próbálta nem egyszer, de többször is. Az eltelt egy év alatt, amikor ő már felment iskolába, és a barátnői is segítettek felvilágosítani, kétszer is összecsomagolta Marika kevés ruhácskáját, kidobta a szoba közepére:
- Menj innen te zabi! - kiáltott rá mérgesen a megrémült gyermekre, ki hozzá nem nyúlt a cókmókhoz, csak kirohant az erdő szélére, és ott sírdogált hosszú hosszú órákig.
Nem értette, mit mondott neki Juliska, csak a szavak súlya fájt neki rettentően, ahogy hozzávágta azokat. Égette a szó, hogy " zabi " - ezt soha nem felejtette el. Az a szó bele izzott az agyába,
De soha be nem árulta volna nagyszüleinek.
Miért nem? Vajon félt, hogy Junci még gonoszabb lesz utána? Nem ... ő egyszerűen ilyen volt. Ő soha senkit nem akart - nem tudott bántani, ő nagyszerűen tudott alkalmazkodni mindenkihez. S nagyon kemény volt a fájdalom, ha ott tükröződött is a szemeiben, sírni nem sírt senki előtt. Torkát fojtogatta a sírás, a gombóc le-fel ugrált ott bent, de könnyeit visszaszorította.
Ez még inkább feldühítette Juncit, sőt a többi gyereket is. Ha látták volna elérzékenyülni, tudták volna, hogy vigasztalásra szorul, de így - minek hízelegjenek neki .- azt hitték - Marikának soha semmi sem okoz fájdalmat. Junci azonban tudta - utána osont egy párszor a tisztásra -, hogy tud sírni, hogy kétségbeesve tud zokogni is, de ez inkább örömmel töltötte el, tudj Isten miért.
A titok feltárása óta az élet tovább folyt a kis házban. Egy-egy kirobbanás után, ami Junci lelkét terheli, csendben, békében teltek a napok, a hetek, hónapok.
Marika felzaklatott szíve lassan - ahogy nem történt semmi különösebb dolog - kezdett megnyugodni. Felszíni szemlélőnek úgy tűnhet a helyzet, mintha nem is lenne itt gond, ez egy nagy család, ahol rendben telnek a hétköznapok, az ünnepek.
Rozi, ahogy megígérte, levelet küldött legidősebb lányának. Őszintén megírta, hogy Marikával kénytelenek voltak tudatni, hogy nem ők a szüleik, a nagyobb gyerekek miatt, s hogy ki az anyja.
- Gyere haza kislányom, kérlek, beszélgess el Marikával te is. Nyugtasd meg, hogy szereted. Magyarázd meg neki, hadd hallja a te szádból, hogy te vagy az anyja, hogy miért nem lehetsz vele.
Mariska azonban nem jött, de még csak egy rövidke levél sem érkezett tőle.
Roziék abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán megkapta a levelüket. Nem tudták, hol, merre van, merre tengeti életét.
Pedig a gyermek minden nap ott ült a kapu keskeny lépcsőjén, várta a postást. Első napokban, amikor befordult az utcájukba a zöld ruhás férfi, vállán a hatalmas, tömött táskával, a kislány felugrott, elébe futott.
- Küldött levelet nekem anyukám? - kérdezte türelmetlen hangon.
A postás tudta, hogy semmilyen levél nem jött a Gárdonyi Géza út 3. szám alá, azért úgy tett, mint, aki tüzetesen keresi a táskájában a levelet.
Végül széttárta két karját, vállait felhúzta, úgy, hogy olyanná lett, mint, akinek nincs is nyaka. Rámosolygott a kislányra.
- Sajnos nem küldött levelet az anyukád, de ne keseredj el, holnap biztos megkapod.
De nem jött levél, se másnap, se később. Marika már nem ugrott fel a lépcsőről a postás láttán. Kicsi szíve, azért gyorsabb ütemben kezdett verni, mind addig, míg a bácsi meg nem állt előtte, s meg nem rázta a fejét, jelezve, hogy levél ma sincs.
Aztán egy idő után, igaz, hogy beköszöntött a rossz, hűvös, esős idő, a gyermek nem várta, nem leste már a postást.
Úgy nézett ki, visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Látszólag elfelejtkezett anyjáról, elfelejtett mindent.
Nagyszüleit ismét anyámnak, apámnak hívta, épp úgy, mint régen. Mintha mostanában egy kicsit vidámabb, felszabadultabb is lenne. Néha még a gyerekekkel is játszott. A legtöbb idejét Pityuval töltötte. A két gyerek nagyon szerette, nagyon megértette egymást. Ha igazi testvérek lettek volna sem fűzhette volna őket össze nagyobb szeretet.
Mariska aztán úgy fél év múlva, karácsony tájékán egyszer csak betoppant.
Gyönyörű volt. Üde, vidám és nagyon-nagyon fiatal. Szinte gyereknek látszott.
Ölébe vette Marikát, beleszagolt a kislány puha, illatos hajába.
- Nos örülsz a te anyukádnak? - kérdezte könnyedén, és olyan természetes hangon, mintha arról érdeklődne, hogy aludt Marika az éjjel? mintha nem is telt volna el közel négy év, hogy hazahozta a kisbabát. Mintha nem is távol élt volna azóta tőle, mintha minden nap találkoztak volna, és csupán most utazott el, egy-két napra, s most újra itthon van.
- Hm, mondd hiányoztam? - sürgette a választ, s mivel a gyermek meg sem szólalt, mivel nem tudott mit mondani, letette az öléből és felállt.
- Elviszem magammal Marikát. - fordult az anyjához, aki ott sürgölődött körülötte, s nem tudott betelni lánya nézésével. Legszívesebben simogatta, becézgette volna.
A harag, ami lobogott benne, hogy nem írt levelet, hogy nem jött haza, elpárolgott, köddé vált. Az a fontos, hogy itthon van, s jól van.
Amikor legutoljára látta arca fáradt, sápadt volt. Szemei karikásak, tekintete fásult.
Az anyja furcsán, értetlenül nézett lánya kék szemébe. A kislány előbb felfogta Mariska szavait, mint ő.
- Elviszem ... elviszem ... elviszem - tombolt a gyermek fejében a rettenetes szó.
- Elvisz innen? Itt kell hagynom anyámat, apámat, Pityut? - zengett a kislányban, mint egy kalapács ütés, amint a kar magasba emeli és ráejti az üllőre, s újra lendíti a kalapácsot, és az újra nagyot csattan a kemény vason. Csakhogy Marika szíve egyáltalán nem volt kemény. Az alig megnyugodott seb, hirtelen felszakadt, s fájt, rettentően fájt.
Rozi felkészítette erre, hogy egyszer talán el fogja vinni Mariska, de ez olyan hihetetlennek, olyan távolinak tűnt, főleg, hogy az anyja nem jelentkezett sem levélben, sem személyesen hosszú-hosszú idő óta.
Talán, ha akkor jött volna érte, amikor megtudta, hogy ő az édesanyja, akkor, amikor hetekig leste-várta a póstást, hogy levelet hozzon tőle, nem fájna most annyira, nem töltené annyira el a rettegés, hogy el kell mennie, hogy itt kell hagynia azokat, akiket végtelenül szeret, azokat, akikhez tartozik. De akkor nem jött, nem írt.
S most beállít csak úgy, s kijelenti: - Elviszem Marikát.
De Marika nem akar menni.
- Nem! - ordított fel a kislány, olyan váratlanul, hogy összerezzent mindenki a szobában. Olyan velőt rázó sikoly volt, hogy belehasított a fülükbe. Fájt.
Marika odaugrott Rozihoz, két karjával átölelte annak combjait. Könyörögve nézett fel a szemeibe.
- Anyám kérlek, ne engedj el elvinni Mariskának! Itt akarok maradni! Hadd maradjak itt.
Csak tudta volna elmondani, mit érez ott legbelül! Csak tudta volna szavakba önteni fájdalmát! Hagy tudták volna meg ezek a felnőttek, mit művelnek vele! De nem tudta. Kicsi volt még nagyon. A nézése azonban mindent elárult Abból olvashattak volna.
Rozi olvasott is belőle, mindent kiolvasott. Felfogta a gyermek mély fájdalmát, de átérezni nem tudta, mert ő még soha nem volt ilyen helyzetben. Hogy is érezhette volna ... mi játszódik le a lelkében.
Az asszony lehajolt a gyermekhez. Lefejtette a combját szorító kis kezeket. Szánalom töltötte el egész testét, és ez a szánalom kiült a tekintetére is.
És a kislány azt hitte, hogy megszánják, valóban megszánják, és itt maradhat. Anyjára nem mert ránézni. Félt tőle, hisz nem is ismerte. Hozzá nem könyörgött.
- Nyugodj meg kicsim. Nyugodj meg. - simogatta a fejét Rozi, és szemével intett lányának, hogy menjen ki, hogy hagyja őket magukra.
Mariska csak állt a szoba közepén némán, döbbenten. Fülében csengett a gyermek sikoltása, visszhangja.
Állt és nézte a vergődését. Nem érzett semmit, se haragot, se szánalmat..Nem sajnálta. Egyszerűen nem is értette. Megdöbbentette a sikoly. Azt hitte örülni fog Marika, hogy elviszi vonatozni, örülni fog a környezet változásnak.
A gyermek nem nézett rá, úgy tűnt, mintha szándékosan kerülné a tekintetét. Nem nézett rá, s mégis elkapta egy pillanatra a kicsi rémült, könyörgő pillantását. És ez a pillantás behatolt a lelke legmélyebb zugába. Oda, amit ő be akart zárni, ahová nem akart beengedni senkit és semmit.
Egy pillanatra mintha megemelkedett volna a karja, mintha egy láthatatlan erő húzná a kislány felé. Hisz ez a kis törékeny teremtés az övé, az ő lánya, az ő vére csörgedezik az ereiben. De keze, még mielőtt elérte volna a gyermek fejét, lehanyatlott. Bezáródott csendesen lelkében a résre nyílt ajtó. Ki tudja, fel fog e egyszer tárulni. Betekintést enged-e valamikor is ennek a pici lénynek, akit ő hozott a világra, de akit alig látott. Igazán még a szemeibe sem nézett egyszer sem.
Leengedte karját, és anyja néma kérésére halk léptekkel elhagyta a szobát, magukra hagyva őket. Hagy oldja meg helyette anyja a problémát, hagy nyugtassa ő meg a gyermeket. Jobban ért hozzá, mint ő.                                                                    

                                                                             *

      Rozi egyedül maradt az unokájával. Még most is simogatta a fejét, aki csendben állt előtte és reménykedve várta, hogy azt mondják neki, hogy nincs semmi baj, hogy Mariska nem azért jött, hogy elvigye. Félreértés az egész. Hazajött, de újra elmegy és ő itt maradhat örökre.
Az asszonynak épp olyan rossz volt, mint a kislánynak. Rettenetesen, szívbe markolóan érte lánya szavai, hogy elviszi az unokáját. Váratlanul, hirtelen jött a bejelentése: -- Elviszem Marikát.
-- Mit képzel? Azt hiszi csak úgy megy...elviszem!...De az övé..., miért is ne vihetné el?! -- sajdult bele a másik pillanatban a gondolat.
Lehajolt a kislány elé, könnyektől maszatos arcát a két kezébe fogta. Mélyen a szemébe nézett, mint, aki hipnotizálni akarja a védtelen kis áldozatát, pedig csak nyugtatni szerette volna. Tudta, érezte, hogy ez nem fog sikerülni. Nem tud sajnos olyat mondani a kicsinek, ami elhessegetné azt a fájó érzést, amit Mariska szavai okoztak. Hogy tudna egy szélvihar lecsendesíteni egy háborgó tengert, amit egy előbbi végig söprő orkán felkorbácsolt. Ez lehetetlen. És jól tudta ezt az asszony, de mégis beszélni kell a gyermekhez, mondani neki valamit, ami egy kicsit azért talán lecsendesíti háborgó lelkét.
-- Marikám, nyugodj meg! Kérlek próbálj megnyugodni. -- kezdte, de a kislány gyorsan közbevágott.
-- Ugye, nem engeded meg, hogy a Mariska elvigyen? Ugye nem?
Az asszony legszívesebben azt kiáltotta volna, hogy nem, persze, hogy nem, de ez hazugság lenne. Nincs joga megtiltani a lányának, hogy magával vigye a gyermekét.
-- Nézd kicsim, te már nagy lány vagy, öt éves. Meg kell értened, -- hiszen már mondtam is, hogy anyukád egyszer el fog jönni érted --, hogy vele kell menned. De ne hidd, hogy nem jöhetsz ide többé!
A gyermek szólni akart, de nyílt az ajtó, Mariska dugta be a fejét a szobába: -- Elfelejtettem mondani, hogy csak két hétre viszem el Marikát. -- mondta és már el is tűnt az ajtó nyílásban.
Rozi lelke egy hatalmas sóhajjal megkönnyebbült. Az öröm könnyei folytak végig megkínzott arcán.
-- Így már jó, sokkal jobb. Hát csak erről van szó? Miért nem mondta Mariska ezt rögtön? Miért kínozta meg mindkettőjüket, őt is és a gyermeket is.
A kislány nem értett az egészből semmit. Csak az zúgott továbbra is a fülében, hogy anyja nem tágított attól, hogy elvigye.
-- No, hallod kis unokám, nincs semmi baj! Nem költözöl el tőlünk, csak egy kis időre, egy kis üdülésre visz el anyukád. Utána visszahoz! -- mosolygott boldog mosollyal, csillogó szemekkel Rozi, s magához szorította a gyermeket, akinek szívében halvány remény kezdett kibontakozni arra a szóra, hogy visszajön.
-- Majd meglátod, milyen jó lesz! Gyönyörködhetsz a hatalmas folyóban, a fölötte átívelő hídban, a magas, emeletes házakban. Hisz ilyeneket még nem is láttál. Örülni fogsz a sok-sok látnivalónak. Örülni fogsz az utazásnak.
Olyan lelkesen beszélt, hogy a kislány megnyugodott. Visszatért a piros szín sápadt arcára.
-- Utazni fog a vonaton, villamoson, és azután hazajön...s ez a legnagyobb öröm az egészben..., hogy hazajön.
-- Anyám, mennyi az a két hét? -- kérdezte hirtelen.
Rozi elmosolyodott, mert látta a kislány szemében, hogy minden rendben van már, de azért még egy kicsit izgul, hogy meddig lesz távol.
-- Emeld fel a két kezecskédet, nyisd ki az ujjaidat, és megszámoljuk rajta, hogy a két hét, hány nap.
Odatette az ő kezét is a gyereké mellé, s ketten számolták az ujjaikon a napokat. Tizennégy.
-- Ennyi az a két hét látod. -- mutatott az ujjaikra. -- Hamar elmegy.

Másnap reggel korán indultak. Marika egész éjjel alig hunyta le a szemeit. Lázas izgalommal telve várta az utazást. De kicsi szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy egyedül, teljesen egyedül lesz Mariskával... az anyjával.

A nagyszülők úgy döntöttek, nem kísérik ki őket a vasútállomásra, nehogy a gyermeknek fájdalmat okozzanak ott az elválással. Jobb, ha kettesben lépnek ki a kapun, jobb, ha az ismerős utcában fordul majd minden lépésnél hátra a kicsi, és könnyekkel a szemében integet nekik. És ők be nem mennek, pedig a hideg északi szél...valóban a szél?...könnyeket csal ki szemeikből. Néznek a két távolodó alak után, addig, míg azok el nem fordulnak az utcasarkon. Ahonnan a kislány még egy utolsót int feléjük, sőt kesztyűs kezével... - Nézd csak Rozikám, puszit küld a drága! -- csuklik el a hangja a férfinek. És akkor bemennek, de nem találják a helyüket. Nincs kedvük visszafeküdni, de nincs kedvük nekilátni a munkának sem. Csak ténferegnek a lakásban ide-oda csendben, nehogy felébresszék a míg alvó gyerekeket. Négy gyermek szuszog az ágyakban, de mégis úgy érzik, üres lett a szoba.

Hiányzik az unokájuk. Már most hiányzik.

-- Mi lesz velünk, ha Mariska egyszer örökre elviszi tőlünk? -- tört fel a mélyből egy fájdalmas sóhaj, mindkettőjük lelkéből egyszerre.

                                                                           

                                                                            *

   Anya és lánya egymás mellett mentek a síkos úton. A csípős szél bebújt a kabát gallérjánál a nyakukba. Marika arca és az orra hegye is vörös lett a széltől, a hidegtől. Lehajtott fejjel lépkedett anyja mellett, ki egyik kezében cipelte a jól megtömött utazótáskát, a másik keze szabadon lógott a teste mellett. Legszívesebben zsebre dugta volna, de olyan csúszós volt az út, hogy bármikor megcsúszhatott, és a kezével védekezhet - gondolta -, ha netán elvesztené az egyensúlyát.

A kicsi is csúszkált ide-oda majd minden lépésnél. Csak találomra rakosgatták a lábukat az úton, mert még sötét volt, látni nem igen látták, hol van jégdudor, hol egyenesebb. Az utcai lámpa nem világította meg valami jól a járdát.

Egymás mellett haladtak, némán, nem szóltak egymáshoz egy szót sem, igyekeztek az állomásra, egy felnőtt nő és egy kislány. Akár két idegen... - azok is lehettek volna. Ennél nagyobb távolság azok között sem lehetne.

A nőnek eszébe sem jutott, hogy megfogja a gyermek kezét, hogy vigyázzon rá, nehogy elvágódjon. Vagy talán igen..., csak nem tudta, hogyan is közeledjen? Talán... félt kimutatni érzelmét...? De miért?

S a kicsi? Vajon ő milyen gondolatokat forgatott a fejében, ahogy ott bukdácsolt a sötétben, a csúszós úton anyja mellett? Szerette volna, ha megfogja a kezét?

Most először volt kettesben vele. Nem tudta hogyan viselkedjen. Semmilyen kapcsolat nem volt közöttük.

S mégis a gyermek felemelte a kezét, és bátortalanul belecsúsztatta anyja tenyerébe.

A nőt meglepte a kicsi kezének érintése. Testén furcsa érzés futott végig. Anyai érzés?

Lenézett a kislányra és hangjában némi gyengédség vibrált, amint megkérdezte tőle: -- Nem fázol?

Marika hálás volt a hangra, mely hozzá szólt. Megérezte benne a gyengédséget.

Felnézett anyjára nagy szemeivel, majdnem boldog volt.

-- Egy kicsit -- felelte --, de kibírom.

--Kemény kislány vagy. -- dicsérte Mariska mosolyogva és önkéntelenül megszorította a gyermek aprócska kezét.

-- Nem akarsz kesztyűt húzni?

Nem, a világért sem, hiszen akkor nem érezné anyja kezének érintését, mely olyan nagyon jó.

-- Nem. -- mondta gyorsan. -- A kezem nem fázik.

Végre megtört közöttük a csend, és az a kicsinek volt köszönhető. Ő közeledett az anyjához. Ő érintette meg először -- mindegy jelezve -- vegyél már észre, itt vagyok.

Az út a vasútállomásig innen nagyon hamar eltelt. Szinte észre sem vették már a süvöltő szelet, mely eddig úgy feszült a mellüknek, hogy alig tudtak előre haladni tőle.

Arcuk most már nem a hidegtől égett, lángolt. A kislány nyelve megeredt, be nem állt végig az úton, míg fel nem tűnt a körbe-körbe kivilágított magas épület, a vasútállomás.

-- Nagy vonattal megyünk? Sokáig tart az út? Nagyon zakatol a vonat, és gyorsan megy? -- tette fel egymás után az őt izgató kérdéseket a gyermek, és a fiatal nő türelmesen felelgetett rá. 

-- Hosszú vonattal megyünk, nagyon hosszú szerelvény lesz. Gyorsvonat, és sebesen száguld, de nem zakatol túl hangosan. A kerekei csattognak a síneken. Te nem is utaztál még vonaton?

-- Nem, még egyszer sem ültem vonaton. -- válaszolt a kislány, majd pár lépésig csendben volt, és akkor újból megszólalt félénken, s halkan. -- Félek tőle.

Mariska hirtelen megállt, és megállásra kényszerítette a gyermeket is, amint megrántotta a kezét.

-- Félsz a vonattól? -- kérdezte Marikától, olyan furcsán, mint, aki nem hallotta jól. -- Félsz, de miért?

A gyermek megijedt. Csak nem haragudott meg rá az anyja? Csak nem mondott rosszat?

Szeme sarkából sandított fel a nőre: -- Nem lett volna szabad ilyet mondanom?

Fürkészte a tekintetét, hogy mérges nyilakat lövel-e ki belőle, de semmi ilyet nem fedezett a félhomályban a ránéző szemekben, csak értetlenséget, csak kíváncsiságot.

-- Miért félsz a vonattól? Hiszen azt mondtad, hogy még soha nem is ültél rajta? -- ismételte meg a kérdést és tovább indult az épület felé, magával húzta a csöppséget, aki azt sem tudta mit mondjon. Tagadja le, amit az előbb kijelentett, hogy nem a vonattól fél, hogy ne haragudjon az anyja, de hiszen nem is haragszik..., akkor meg?

-- Nem tudom miért, de úgy érzem félek. Olyan hatalmas és fekete. -- mondta akadozva. -- Láttam egyszer elrobogni a rét szélén, mikor apuval szénát gyűjtöttünk.

Mariska fülét sértette az "apu" szó, ahogy a kislány kiejtette, de visszafogta magát, és nem tett rá megjegyzést.

-- Majd később, valamikor szólok érte, hogy az a papája. -- gondolta. -- A vonattól nem kell félned. -- mondta a kislánynak megnyugtatóul, és a nyomaték kedvéért megszorította a kezét. -- A vonat nem bánt.

A gyermeket, ha tudta volna, hogy csöppet sem nyugtatta meg. Amikor megváltották a jegyeket és odamentek a sínek mellé, hogy ott várják a hamarosan befutó vonatot, a kislány egész testével anyja combjának dőlt. S amikor feltűnt a mozdony világító lámpája és megrezdült alattuk a föld, ahogy bedübörgött a hosszú szerelvény, Marika az asszony háta mögé bújt.

A fiatal nő megfogta a kezét, maga mellé húzta.

-- Mondtam, hogy nem kell félned! -- mondta türelmetlenül. -- Ne csináld ezt!

De mikor olyan ijesztő ez a hatalmas tömegű vas, amit törtet előre, amint reng alatta a föld, amint csapja a hideg szelet!

És megállt végre a vonat. Kerekei élesen csikorogtak, bele sajdult tőle a kislány füle.

-- Erősen fogd a kezem! El ne engedd!-- hallotta anyja szavait, s húzta őt magával  a vasúti kocsik felé.

Sok-sok ember tolongott, lökdösődött körülöttük. Mindenki igyekezett felszállni a vonatra.

A tányérsapkás kalauz bácsi, akinek táska lógott a nyakában, sürgette őket a felszállásra.

Marika a nehéz táskáját feltette a kocsi lépcsőjének második fokára.

Elengedte a kislány kezét: -- Itt várj! -- szólt és könnyedén fellépett a vonatra. Elhelyezte a táskát az ajtóba, majd visszalépett a peronra. Marika hóna alá nyúlt és őt is feltette a lépcsőre. -- Így -- szólt neki nagyot nyögve --, próbálj kapaszkodni! Van testvéred?