Szerelmes regény
1.
2.
Vivien nézte a vonat ablakból, hogy suhannak tova a havas fák. Bús arcát felvidította, amikor megpillantott egy-egy őzet, amint csodálkozva meredtek a robogó vonatra. Szemükben egy csöpp félelem sem volt.
A lány kívánsága teljesedett, az út során végig egyedül maradt a fülkében.
Éleset füttyentett a mozdony sípja, jelezve, hogy újabb állomás következik.
A kalauz udvariasan beszólt az ajtón:
-- Közeledünk az üdülőhöz. Még van körülbelül tíz perce a leszállásig. Készülődjön lassan. Remélem hölgyem, jól utazott?
-- Köszönöm, igen kellemes volt az út. -- válaszolt Vivien, és amikor becsukódott az ajtó a kalauz után, felállt. Nyújtózott egy nagyot, megmozgatta elgémberedett tagjait. Felvette rövid bundáját, fejére tette fehér kötött sapkáját, aládugva haját. Levette csomagjait és elindult, hogy a hátra lévő perceket a folyosón várja meg, közel a leszállási ajtónál.
A vonat kerekei csikorogtak, ahogy a mozdonyvezető fékezett. Lassan gördült a hosszú szerelvény az állomásra. Csak úgy tolongtak az emberek a felszállásra várva.
Vivien könnyedén ugrott le a vonat lépcsőjéről. Nem kellett félnie, hogy megcsúszik. Nem volt csúszós a peron, a havat teljesen eltakarították.
Keresztül ment a síneken és a buszmegálló felé sietett. Felugrott a buszra, s szétnézett, talál-e ülőhelyet magának. A második sorban volt még egy üres hely. Odalépett és megkérdezte a másik széken ölő utast, egy fiatal férfit:
-- Szabad a hely?
-- Igen, tessék. -- volt az udvarias válasz, anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét az újságról, amelyet olvasott a férfi.
Vivien egyik bőröndjét letette a lába elé, a másikat két kézzel fogva megpróbálta felemelni, hogy elhelyezze a csomagtartóba.
Ekkor pillantott fel a férfi az újságjából. Azonnal felugrott és felajánlotta a segítségét a lánynak.
-- Segíthetek? --kérdezte. A választ meg sem várta. Kivette a lány kezéből a bőröndöt és könnyedén fellendítette a csomagtartóra.
-- Köszönöm a segítségét, de magam is megbirkóztam volna vele. -- mondta Vivien nem túl udvariasan, s leült.
A férfi is helyet foglalt ismét az ülésen, de a szeme sarkából kíváncsian fürkészte útitársát.
Hirtelen elkiáltotta magát meglepetésében. A buszban minden utas feje feléjük fordult.
-- Ó, milyen kicsi a világ! -- így kiáltott a férfi.
A lány furcsán nézett rá, vajon hozzá beszél?
-- Nem ismer meg ugye? -- kérdezte a férfi mosolyogva. -- Én ütöttem el az autómmal tegnap este. Nos, rémlik már valami?
Vivien megborzongott. Eszébe jutott az eset. Érezte, mint önti el arcát a pír, a szégyen pírja. Még a fülei is égni kezdtek.
-- Úgy látszik nem jöttem elég messzire. Felejteni akarok, és tessék ez az alak itt máris emlékeztet a rettenetes dologra. -- gondolta mérgesen.
-- Tényleg nem ismerem meg, hiszen olyan állapotban voltam, hogy nem törődtem az égvilágon semmivel.
-- Nagyon sajnálom, hogy felidéztem a rossz emléket, de mentségemre szolgáljon, hogy nagyon megörültem az újbóli találkozásunknak. Ide jött üdülni a hegyekbe? -- kérdezte a férfi némi reménnyel a szívében, hogy a lány igent fog mondani, hisz erre utal az öltözéke, no meg a két tömött bőröndje is.
-- Igen, síelni jöttem és főleg kikapcsolódni. -- felelte ellenséges hangon Vivien, s elővett egy képes újságot, jelezve, befejezettnek tekinti a társalgást.
Útitársa azonban izgett-mozgott a helyén és azon törte a fejét, mivel tudná magára vonni a szép lány figyelmét. Most a nappali fényben és látszólag nyugodt állapotban még szebbnek látta, mint az este, bár akkor is mély benyomást tett rá egyszerű, bájos szépsége.
Nem akart tolakodónak látszani, így hagyta hagy mélyedjen bele az újságjába szomszédja. Ő is folytatta a megkezdett újságcikk olvasását.
A csúszós, havas úton a busz csak igen lassan haladt előre. Az utasok többnyire beszélgettek, vagy kíváncsian nézték a hatalmas, félelmetes, de egyben gyönyörű, hóval borította hegyeket, melynek lankás lejtőit már itt is síelők vették birtokukba.
Magas, több emeletes, impozáns épület előtt állt meg a busz.
-- Megérkeztünk a szállodához. -- szólalt meg Vivien mellett a férfi. -- Ha megengedi segítek felvinni a csomagjait.
Felállt és már le is vette a lány súlyos bőröndjét.
-- Sose fárassza magát, boldogulok egyedül is. -- mondta a lány és elvette bőröndjét. Elfordult és indult leszállni a buszról.
A férfi nem kis meglepetéssel nézett utána.
-- Ha nem, hát nem. -- rántotta meg a vállát, de azért bosszantotta a lány ellenséges viselkedése, amit mutatott irányában.
A szállodában Vivien elintézte a recepciónál a bejelentkezést, s megkapta szobája kulcsát. Lifttel ment fel a második emeletre, ahol a szobája volt. Lerakta a bőröndjeit és már indult is, hogy ebéd előtt felfedező sétát tegyen a környéken, ezzel egyben megmozgassa az út alatt az üléstől elgémberedett tagjait.
-- Ráérek a bőröndökből kipakolni délután. -- határozott.
Amint kilépett szobája ajtaján, majdnem nekiütközött útitársának. Bosszúsan állt a fal mellé, hogy óriási bőröndjeivel elvonuljon előtte a férfi, aki nem ment túl messze. Szobája épp a Viviené melletti volt.
-- Bocsánat. -- mosolygott a lányra, ahogy elment mellette, s közben sötétbarna szeme bársonyosan simogatta a lányt.
Vivien szóra sem méltatta. Lefutott a lépcsőn.
+
-- Remélem nem tartozom hálával, amiért tegnap egy kis szívességet tett nekem ez a férfi? Semmi kedvem hozzá, hogy mellém szegődjön. Bár, ami azt illeti irtó jóképű, csinos és sportos. -- gondolta magában Vivien séta közben, de rögtön eszébe jutott a vőlegénye, mely gondolat azonnal elvette a kedvét.
A friss levegő, a csendesen hulldogáló hó, a táj szépsége azonban hamarosan megnyugtatta. Élvezettel taposta a csizmája alatt ropogó havat. Mélyen szívta be az egészséges, tiszta, hegyi levegőt.
-- Azt hiszem jó helyre jöttem. Bízom magamban s abban, hogy egy-kettőre rendbe jövök. Elfelejtem Endrét, elfelejtem, legalábbis elhalványul bennem, mit tett velem.
Az órájára nézett.
-- Ideje visszafordulnom. Nemsokára itt az ebéd ideje. -- s ahogy rágondolt érezte, hogy bizony meg is éhezett. Már is tudna enni.
-- Tegnap dél óta nem ettem. -- villant agyába. -- Nos már ez is jó jel, hogy éhséget érzek.
Mosoly futott végig arcán. Tegnap este óta az első kis halvány mosoly, egy igazi mosoly.
Alig lépett visszafelé pár lépést, amikor a fák közül előtűnt Vivien újsütetű ismerősének magas alakja, akinek még a nevét sem tudta. Először ki akarta kerülni, de meggondolta magát.
-- Ha már egy helyen üdülünk, miért kerülném annyira? Endre miatt? Csak azt fogadtam, hogy nem engedek közel egy férfit sem magamhoz, de arra nem tettem fogadalmat, hogy nem beszélgetek velük.
Így nem tett vargabetűt, hogy elkerülje a találkozást.
-- Maga is egészségügyi sétát tesz ebéd előtt? -- szólította meg a férfit, amikor közel értek egymáshoz.
A férfi meglepődve állt meg. Meglepte, hogy a lány megszólította, hisz mióta összetalálkoztak a buszon, azóta csak kényszerűségből szólt hozzá, s akkor is kiérződött hangjából az ellenségeskedés, amit egyáltalán nem tudott megérteni, hogy miért viselkedik vele szemben így.
-- Miért viselkedik ennyire ellenségesen velem? Mit vétettem ellene? Igaz, hogy elgázoltam, illetve fellöktem az autómmal, de nem én voltam a hibás. Ő is beismerte, hogy ő volt figyelmetlen. -- gondolta.
Most meg mintha megváltozott volna. Már a szeme sem villan haragosan rám.
-- Igen. Gondoltam járok egyet étvágygerjesztőnek. -- mondta a lánynak. -- Látom maga már visszafelé igyekszik, de talán igaza is van, itt az ebéd ideje. Önnel tartok. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, amit már tegnap este meg kellett volna tennem. Árvai Richárd. -- mondta és udvariasan meghajolt a lány előtt.
-- Lánc Vivien. -- mondta Vivien és barátságosan kezet nyújtott a férfinek.
-- Ricsi a bece nevem. -- mosolygott a férfi, miközben két kezébe fogta a lány pici, vékony kezét, s ajkához emelte.
Kettesben indultak a szálloda felé. Együtt mentek fel az emeletre.
-- Az ebédnél találkozunk. -- állt meg Richárd a lány szoba ajtaja előtt. -- Meghívhatom az asztalomhoz, megtisztelne azzal, hogy velem ebédel? -- kérdezte és remélte, hogy a lány elfogadja a meghívást és nem utasítja vissza.
-- Köszönöm a kedves meghívást, örömmel elfogadom. Kettesben nem lesz unalmas, bár azt hiszem minden figyelmemet le fogja kötni az evés, rettentő éhes vagyok. -- nevetett csendesen Vivien.
Richárd már az asztalnál ült, amikor a lány belépett az ebédlő ajtaján. Pillanatra megáll, körülnézett a teremben, kereste a férfit. Minden szem rászegeződött. Bájos, kecses alakja, dús haja felkeltette az érdeklődést. A nők kíváncsian, némi irigységgel szemlélték, a férfiak pedig csodálattal és vágyakozással adóztak a fiatal lány szépségének.
Richárd azonnal felállt, amikor észrevette Vivient. Eléje sietett és udvariasan, arcán boldog mosollyal asztalhoz vezette. Érezte, hogy szíve hevesen kalimpál a mellkasában, és valami furcsa, de csodálatosan kellemes érzés járja át egész testét.
Vivien gyönyörű volt. Piros, pántos testhez simuló ruha volt rajta, mely kiemelte testének formás, karcsú alakját. Hosszú haját leengedte, mely lágyan omlott csupasz vállaira.
-- Tudja-e, hogy nagyon szép? -- súgta neki a férfi elragadtatva. -- Minden szem, főleg a férfiak szeme kéjesen tapad magára, és boldog vagyok, hogy e bájos teremtés velem osztja meg ebédjét.
A lány mélyen elpirult a bók hallatán, a bár nem akarta érzelmileg közel engedni magához a férfit, mégis jóleső érzés remegtette meg, még mindig vérző szívét.
-- Istenem, enged meg, hogy erős legyek, nagyon félek egy újabb csalódástól, azt hiszem nem élném túl! -- fohászkodott magában, miközben helyet foglalt a szépen megterített asztal mellett.
-- Ez a virág a magáé. -- nyújtotta át Richárd az illatos, piros rózsa bimbót.
A lány ismét elpirult.
-- Nagyon köszönöm a figyelmességét, de honnan szerezte ezt a gyönyörű rózsát télvíz idején? -- mondta és beleszagolt a virág nyiladozó kelyhébe.
-- Az üdülő hátsó részében van egy üvegház -- magyarázta s férfi --, ott terem sok másfajta virág közt a rózsa is. Ha kedve lesz hozzá elsétálunk oda és gyönyörködhet a virág pompák között.
-- Ó, az csodás lesz! -- mosolygott Vivien. -- Itt minden csodás! -- tette hozzá lelkendezve. -- Hozzák is az ebédet. Irtó éhes vagyok!
Élvezettel fogyasztották a gőzölgő, aranysárga tyúkhúslevest, a párolt gombát, a ropogósra sült krumplit.
-- A sütemény azt hiszem ki fog rajtam. -- sóhajtott jó lakottan hátradőlve székén Richárd.
-- Nagyon finom volt az ebéd. -- mondta elégedetten Vivien, akin a sütemény nem fogott ki, az utolsó falatig megette. Pici kortyokban iszogatta poharából a bort, csipegette a zamatos eper szemeket, amit most tett eléje a felszolgáló színes üveg tálkában.
-- Ez igen, teljesen elkényeztetnek bennünket. Mire hazamegyek gömböc leszek.
-- No, azt már nem! Majd síeléssel, sok-sok sétával ledolgozzuk ezt a sok finom ennivalót. -- nevetett jókedvűen a férfi.
-- Előtte azért egy kis sziesztát engedélyezek magamnak. -- állt fel az asztaltól Vivien.
Richárd is felállt.
-- Jó is fog esni a pihenés ebéd után. -- egyezte meg.
Felmentek az emeletre.
-- Jó pihenést! -- búcsúzott kedvesen a lány.
-- Köszönöm. Pihenjen maga is jól, és utána szeretném, ha velem tartana egy kiadós sítúrára. -- mondta a férfi és valóban leghőbb vágya volt, hogy a lány ismét vele legyen. Már előre tudta, hogy pihenő ideje alatt is csak a lányra fog gondolni.
Megérezte, hogy a lánynak szüksége van támogatásra, olyan valami történt vele, ami csak úgy megy leghamarabb feledésbe, ha nem gondol rá, ha nem hagy időt a fájó problémán morfondírozni. Azt is tudta, legalább is úgy érezte, hogy a lány már megoldotta a problémáját, csak a sebnek gyógyulni kell még. Nagyon szerette volna tudni, mi okozta mély sebét, de megkérdezni nem szabad, ezt tudta. Talán Vivien elmeséli egyszer neki.
Remélte, hogy a találkozásukból nemcsak barátság lesz. Ő már most sokkal többet érzett a lány iránt, mint puszta barátságot és bízott benne, Vivien is megkedveli és megszereti őt.
-- Magával tartok a sítúrára. -- mondta Vivien és belépett a szobája ajtaján. Becsukta maga után az ajtót és megállt a szoba közepén.
-- Mi ez, ami bizsereg bennem? -- kérdezte magától. Szemeiből könnyek indultak el s peregtek-peregtek lefelé két orcáján. -- Küzdenem kellene, de nem tudok. Olyan jó vele lenni! Udvarias, végtelen kedves, de egyáltalán nem tolakodó. De én félek, félek! -- s rázta a zokogás. -- Felednem kell, felszabadulni és jogom van a boldogsághoz! -- mondta és lassan nyugalmat erőltetett magára. Lefeküdt az ágyra, lehunyta szemeit. -- Fiatal vagyok, erős. Nem engedem, hogy Endre gonosz tette örökre elrontsa az életem. Még sem ítélhetek el minden férfit csak, mert Endre így viselkedett velem, galád módon megcsalt. Ricsiről semmit sem tudok. -- szőtte tovább a gondolatait. -- Azt sem tudom szabad-e egyáltalán? Lehet, hogy van családja, felesége, gyermeke. Vigyázz Vivien, nagyon vigyázz! -- figyelmeztette egy hang belülről.
A jótékony álom közben észrevétlen szemére nehezedett, s megszabadította rövid időre kínzó gondolataitól. Elaludt úgy ruhástól, ahogy az ágyra dőlt.
A mellette lévő szobában Richárd gondolatai sem voltak éppen nyugodtnak mondhatóak. Már az első találkozása Viviennel tegnap este felkavarta régóta szunnyadó érzéseit. A lány egyszerű, természetes szépsége nagy hatással volt rá. S most, ahogy feküdt ágyán, gondolataiba mélyedve, belehasított a felismerés, hogy első pillantásra szerelmes lett, és hogy életét szívesen osztaná meg ezzel a bájos, drága teremtéssel.
-- Megteszek mindent, hogy az enyém legyen. -- mondta hangosan, és meglepődött saját hangján, hogy milyen határozottan cseng.
-- Igen, mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ő is megszeressen engem!
Ezzel az erős elhatározással szívében nyomta el az álom.
-- Istenem, enged meg, hogy erős legyek, nagyon félek egy újabb csalódástól, azt hiszem nem élném túl! -- fohászkodott magában, miközben helyet foglalt a szépen megterített asztal mellett.
-- Ez a virág a magáé. -- nyújtotta át Richárd az illatos, piros rózsa bimbót.
A lány ismét elpirult.
-- Nagyon köszönöm a figyelmességét, de honnan szerezte ezt a gyönyörű rózsát télvíz idején? -- mondta és beleszagolt a virág nyiladozó kelyhébe.
-- Az üdülő hátsó részében van egy üvegház -- magyarázta s férfi --, ott terem sok másfajta virág közt a rózsa is. Ha kedve lesz hozzá elsétálunk oda és gyönyörködhet a virág pompák között.
-- Ó, az csodás lesz! -- mosolygott Vivien. -- Itt minden csodás! -- tette hozzá lelkendezve. -- Hozzák is az ebédet. Irtó éhes vagyok!
Élvezettel fogyasztották a gőzölgő, aranysárga tyúkhúslevest, a párolt gombát, a ropogósra sült krumplit.
-- A sütemény azt hiszem ki fog rajtam. -- sóhajtott jó lakottan hátradőlve székén Richárd.
-- Nagyon finom volt az ebéd. -- mondta elégedetten Vivien, akin a sütemény nem fogott ki, az utolsó falatig megette. Pici kortyokban iszogatta poharából a bort, csipegette a zamatos eper szemeket, amit most tett eléje a felszolgáló színes üveg tálkában.
-- Ez igen, teljesen elkényeztetnek bennünket. Mire hazamegyek gömböc leszek.
-- No, azt már nem! Majd síeléssel, sok-sok sétával ledolgozzuk ezt a sok finom ennivalót. -- nevetett jókedvűen a férfi.
-- Előtte azért egy kis sziesztát engedélyezek magamnak. -- állt fel az asztaltól Vivien.
Richárd is felállt.
-- Jó is fog esni a pihenés ebéd után. -- egyezte meg.
Felmentek az emeletre.
-- Jó pihenést! -- búcsúzott kedvesen a lány.
-- Köszönöm. Pihenjen maga is jól, és utána szeretném, ha velem tartana egy kiadós sítúrára. -- mondta a férfi és valóban leghőbb vágya volt, hogy a lány ismét vele legyen. Már előre tudta, hogy pihenő ideje alatt is csak a lányra fog gondolni.
Megérezte, hogy a lánynak szüksége van támogatásra, olyan valami történt vele, ami csak úgy megy leghamarabb feledésbe, ha nem gondol rá, ha nem hagy időt a fájó problémán morfondírozni. Azt is tudta, legalább is úgy érezte, hogy a lány már megoldotta a problémáját, csak a sebnek gyógyulni kell még. Nagyon szerette volna tudni, mi okozta mély sebét, de megkérdezni nem szabad, ezt tudta. Talán Vivien elmeséli egyszer neki.
Remélte, hogy a találkozásukból nemcsak barátság lesz. Ő már most sokkal többet érzett a lány iránt, mint puszta barátságot és bízott benne, Vivien is megkedveli és megszereti őt.
-- Magával tartok a sítúrára. -- mondta Vivien és belépett a szobája ajtaján. Becsukta maga után az ajtót és megállt a szoba közepén.
-- Mi ez, ami bizsereg bennem? -- kérdezte magától. Szemeiből könnyek indultak el s peregtek-peregtek lefelé két orcáján. -- Küzdenem kellene, de nem tudok. Olyan jó vele lenni! Udvarias, végtelen kedves, de egyáltalán nem tolakodó. De én félek, félek! -- s rázta a zokogás. -- Felednem kell, felszabadulni és jogom van a boldogsághoz! -- mondta és lassan nyugalmat erőltetett magára. Lefeküdt az ágyra, lehunyta szemeit. -- Fiatal vagyok, erős. Nem engedem, hogy Endre gonosz tette örökre elrontsa az életem. Még sem ítélhetek el minden férfit csak, mert Endre így viselkedett velem, galád módon megcsalt. Ricsiről semmit sem tudok. -- szőtte tovább a gondolatait. -- Azt sem tudom szabad-e egyáltalán? Lehet, hogy van családja, felesége, gyermeke. Vigyázz Vivien, nagyon vigyázz! -- figyelmeztette egy hang belülről.
A jótékony álom közben észrevétlen szemére nehezedett, s megszabadította rövid időre kínzó gondolataitól. Elaludt úgy ruhástól, ahogy az ágyra dőlt.
A mellette lévő szobában Richárd gondolatai sem voltak éppen nyugodtnak mondhatóak. Már az első találkozása Viviennel tegnap este felkavarta régóta szunnyadó érzéseit. A lány egyszerű, természetes szépsége nagy hatással volt rá. S most, ahogy feküdt ágyán, gondolataiba mélyedve, belehasított a felismerés, hogy első pillantásra szerelmes lett, és hogy életét szívesen osztaná meg ezzel a bájos, drága teremtéssel.
-- Megteszek mindent, hogy az enyém legyen. -- mondta hangosan, és meglepődött saját hangján, hogy milyen határozottan cseng.
-- Igen, mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ő is megszeressen engem!
Ezzel az erős elhatározással szívében nyomta el az álom.
3.
A délutáni pihenő után Richárd halkan kopogott Vivien szobája ajtaján.
Azonnal jött a válasz.
-- Tessék! -- kiáltott ki a lány.
A férfi belépett a szobába és legnagyobb meglepetéséra Vivien útra készen, állig felöltözve állt a szoba közepén.
-- Indulhatunk is? -- kérdezte Richárd.
-- Igen uram, amint látja kész vagyok az indulásra. -- mondta Vivien tréfásan. -- Csak a sítalpakat kell elkérni a portástól.
-- Az enyémek is ott vannak a raktárban. -- jegyezte meg a férfi és széles mosoly játszott az ajkai között.
A férfi hátulról átölelte a lány derekát, gyengéden maga felé fordította, két kezébe fogta annak piros arcát.
-- Nekem te vagy a legszebb virág a földön. -- suttogtak fojtott hangon, s a lány szemeibe mélyesztette vágytól izzó tekintetét. -- Vivien, ó drága Vivien szeretlek, nagyon szeretlek.
A lány a férfi ölelő karjaiba bújt, becsukta szemét, ajka kinyílt és szinte aléltan várta, hogy a férfi ajka rátapadjon az övére. Forró csókban egyesültek.
Vivien teljesen elolvadt Richárd heves,tüzes csókjától. Szenvedélyesen ölelte át a férfi nyakát. Hosszú, édes csók volt, amely lángra gyújtotta a fiatalok lüktető vérét. Mindent feledtető, boldog csók volt, amely egyesítette a két szerelmes lelket. A férfi nyelve gyengéden simogatta a lány nyelvét. Vivien egész testét, eddig még soha nem érzett forróság, valóságos tűz járta át, s ez az érzés szinte fájdalmas volt.
-- Én is szeretlek Ricsi. -- lihegte Vivien, amint felszabadult a szája a csóktól. S csak most érezte, mily erősen szorítja magához a férfi, hogy alig kap levegőt.
-- Meg akarsz fojtani? --kérdezte mosolyogva. -- Ha ekkora erővel ölelsz magadhoz mindjárt megfulladok.
Szelíden kibontakozott a férfi ölelő karjaiból, megigazította frizuráját, karját Richárd karjába fűzte és várakozva nézett rá.
-- Vivien boldog vagyok, azt hiszem álmodok, de ugye nem így van, ugye valóban itt vagy mellettem és örökre mellettem is maradsz? Ugye nem játszol velem, nem arra használsz fel engem, hogy bosszút állj a vőlegényeden? -- kérdezte a férfi remegő hangon, mert hirtelen belé hasított egy gondolat, hogy a lány talán csak felhasználja őt.
-- Nézz a szemembe Ricsi, mit olvasol ki onnan, szerelmet vagy játékot? Nem vagyok olyan állapotban, hogy kedvem lenne játszani, vőlegényem pedig már nincs, így tehát nincs kin bosszút állnom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen villámgyorsan és ennyire megszeretlek. Azt hittem a vőlegényem miatt, minden férfit gyűlölni és utálni fogok, de nem így történt. Szeretlek Richárd, úgy szeretlek, ahogy még férfit eddig soha nem szerettem és amíg élek szeretni foglak.
Richárdot megnyugtatták Vivien szavai, kétsége amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is oszlott, a boldogság újra elöntötte lelkét. A lány feléje sugárzó tekintetéből valóban mélységes, tiszta szerelmet olvasott ki.
-- Szerelmem, ha a szemedbe nézek, a lelkedig látok! -- mosolygott a lányra.
Lassan, egymást átkarolva sétáltak fel az emeletre. Megálltak Vivien szobája előtt, s bár mind ketten vágytak arra, hogy egymás karjaiban beteljesüljön szerelmük, vágytak arra, hogy testük forró ölelésben egyesüljön, de a lányban még nagyon friss volt a seb, amit Endre okozott neki, így Vivien csendesen jó éjt rebegett s eltűnt a szobájában.
A férfi nem sértődött meg, megértette Vivien ki nem mondott kívánságát, s bár nagyon vágyott a lány érzéki szájára, csábító teste után, szó nélkül bement ő is a szobájába. Tudta, hogy nem szabad sürgetnie Vivient, tudta most már biztosan, hogy Vivien az övé, egyedül az övé, s ki fogja várni azt a boldog percet, amikor a lány a karjaiba omlik.
Felvonóval mentek fel a sípályára. Mind a ketten önfeledten gyönyörködtek a táj fenséges szépségében. A hegy egyes lejtőin sudár fenyőfák emelkedtek a magasba. A délutáni szikrázó napsütésben kékesen fénylett, csillogott a hó. Káprázatos volt, de sértő is a szemnek, ahogy az éles fény visszaverődött a hóról. Ezért Vivien is és Richárd is sötét szemüveget tettek fel a szemükre, hogy védjék szemüket a kápráztató fénytől.
-- Csodálatos látvány! -- kiáltott fel Vivien őszinte elragadtatással.
-- Csodálatos és nyugtató az idegekre. -- mondta a férfi, de meg is bánta, mert megijedt, hogy a lányt ezzel a kijelentésével emlékezteti a fájdalmas problémájára, ami még nagyon friss.
De Vivien úgy viselkedett, mint, akit nem érint közvetlen a kijelentés, úgy tett, mint, aki nem vette magára, pedig egy pillanatra elő akart bújni a fájó érzés, de azonnal el is hessegette.
Az is segített neki ebben az igyekezetében, hogy közben megérkeztek a céljukhoz, így a gondolatai sebtiben vissza is tértek a jelenbe. Nem is akart a múltra gondolni, se a jövőre, csak a mára, a jelen pillanatra, az meg gyönyörű. S ő most nagyon boldog.
Felcsatolták a sítalpakat, de ebben a pillanatban Vivien hirtelen megszédült, és furcsa émelygés fogta el.
Richárd észrevette.
-- Valami baj van? Rosszul érzi magát? Egészen elsápadt, olyan, mint körülöttünk a hó. -- kérdezte teli aggodalommal a hangjában a férfi.
-- Nincs semmi bajom, már jobban érzem magam. Kissé megszédültem. -- mondta a lány és védelmet keresve fogta meg Richárd karját.
Ő pedig védelmezően ölelte át szabad kezével a lány derekát, a másik kezében a síbotját fogta.
-- Vivien nagyon megijesztett. -- mondta gyengéden és szeme ijedt csillogásán látta a lány, hogy valóban, igazán aggódik érte a férfi.
-- Elmúlt Ricsi, lehet száguldani.-- azzal két botjával meglökte magát, lendületet adva a lesikláshoz.
A férfi követte. Utolérte, rámosolygott, majd elkerülte, de kis idő után bevárta, hogy újra rámosolyoghasson és lássa a lány gyönyörű kék szemeit, mely úgy ragyogott most, mint a kéklő ég, és feligya tekintetével Vivien tiszta sugárzó tekintetét.
Így siklottak egyik lankán le, a másikon fel, míg egyszer felfigyeltek arra, hogy a nap fénylő korongja eltűnik a hegy mögött és lassan szürkülni kezd.
Richárd odasiklott a lány mellé és így szólt:
-- Ideje visszatérni az üdülőbe, mert mindjárt nyakunkon az este.
Vivien engedelmesen megállította a síléceit.
-- Odabaktattak a felvonóhoz, mely egy-kettőre lerepítette őket a sípálya szélére.
-- Kicsit elfáradtam, de nagyon jól esett a síelés. -- mondta Vivien felfelé haladva az emeletre, a szobájukba.
-- A vacsoránál találkozunk. -- búcsúzott Richárd. -- Ne feledje, hogy ismerkedő est lesz vacsora után. Már most lefoglalom az első táncát. No meg az összes többit. -- de ezt az utolsó mondatot csak magában gondolta, kimondani nem merte.
-- Ígérem egész este a magáé leszek. -- nevetett Vivien, mint aki kitalálta a férfi titkos gondolatát, és bársonyos pillantást vetett a férfira.
-- Szaván fogom. -- nevetett Richárd is, és boldogság fénye ragyogott sötét szemeiben.
Vivien levetkőzött síruhájából. Forró fürdőt vett. Megmosta a haját, gondosan megszárította. Azután leült a fésülködő asztalkához s nagy szakértelemmel kisminkelte arcát, szemhéját. Gyönyörködve, elégedetten bólintott. Nagyon szép volt. Túl sok ruhát nem hozott magával, mert abban a levert idegállapotban nem volt kedve csomagolni, meg nem is gondolta, hogy szüksége lesz elegáns ruhákra. Erre nem számított, hogy ilyen hamar a javulás útjára lép. Most bánta már, hogy ilyen szegényes a ruhatára, mert ma este nagyon csinos akart lenni Ricsi kedvéért.
Halványkék, hosszú selyem ruhát vett fel, mely hátul nyitott volt, így teljesen szabadon hagyta hátát, majdnem egészen a derekáig. Lágyan omlott alá a finom selyem, csípőjét előnyösen hangsúlyozva.
A halványkék anyagból bájosan emelkedett ki gyönyörű, vékony nyaka. Haját feltűzte a tarkója fölött széles, fekete szalaggal.
Ruhája derekát is széles, fekete övvel fogta össze, amely még jobban kihangsúlyozta vékony, karcsú derekát.
Fülébe fekete csillogó gyöngyből készült fülbevalót akasztott, nyakába a fülbevalóhoz hasonló, hozzá illő gyöngysort csatolt fel.
A tükör előtt forgott, nézegette magát és ismét elégedett volt a látvánnyal, amit tükörbéli mása nyújtott.
Felhúzta apró, formás lábaira a fekete, tűsarkú cipőjét. Még egyszer a tükör elé lépett és kesernyésen elmosolyodott:
-- Vivien nem tetszik nekem, hogy ilyen hamar megvigasztalódtál. -- fedte meg magát. -- Azért van ez, mert nem igazán szerettem a vőlegényemet.
Felrántotta vállát, elbiggyesztette száját.
-- Nem nézek hátra, csak előre. -- határozta el és leheletnyi parfümöt permetezett két oldalt a nyakára.
Épp a táskájáért nyúlt, amikor halkan kopogtattak az ajtón.
-- Szabad! -- szólt ki.
Már nyílt is az ajtó és belépett, sötét testre szabott öltönyben Richárd. Olyan elegáns és csinos volt, hogy Vivien tágra meredt szemmel nézte.
-- Jó estét Vivien. -- köszönt a férfi és amint a lányra nézett valósággal földbe gyökerezett a lába. Olyan volt a lány,ahogy ott állt a halvány fényben csodálatos alakjával, csillogó kék szemével, mint egy tünemény.
-- Had fogjam meg -- szólt a férfi --, mert különben azt hiszem látomást látok, amely rögtön eltűnik.
Megfogta a lány kezét és körbe forgatta, közben nem győzte csodálni.
-- Maga egy remekmű!-- kiáltott fel elragadtatásában.
Viviennek nem volt szüksége több bókra. Soha nem esett még ennyire jól neki. Richárd szemébe nézett és tudta, hogy a férfi szavai több, mint egyszerű bók. Végtelen szerelmet olvasott ki barna szemeiből. Egészen ellágyult, mert az ő szívében is lángra gyúlt egy csodálatos érzés, amilyent még nem érzett eddig soha.
Richárd érintésére libabőrös lett az egész teste. Ugyanakkor izzó forróság öntötte el, s ágyékában olyat érzett, ami megrémisztette.
Kihúzta a férfi kezéből a kezét, zavartan, szabályosan szédelegve indult az ajtó felé:
-- Menjünk le az étterembe, mert jelez a gyomrom, enni kér. -- mondta, pedig egyáltalán nem volt éhes, csak nem mert tovább kettesben maradni a szobában Richárddal.
A férfi is észrevette a lány ellágyult viselkedését. Felfogta teste finom reszketését, felvillanó kéjes vágyát. Őt is forróság öntötte el. Kívánta a lányt. Szerette volna a karjaiba szorítani, csókolni haját, arcát, érzéki piros száját, de uralkodott magán, nem akarta elsietni a dolgot. Nem akarta megijeszteni a lányt, hiszen most érte nemrég valami nagy megrázkódtatás. Időt kellett adnia neki, hogy rendbe jöjjön, hogy felejtsen, hogy felszabaduljon.
Így a lány után lépett, karját nyújtotta neki és lesétáltak az étterembe, nem vették igénybe a liftet. Míg a lépcsőn lépkedtek, addig is tovább lehettek egymáshoz közel. Érezhették egymás testének melegét.
-- Kellemes illata van a parfümjének. -- súgta Richárd Vivien fülébe olyan közelről, hogy lehelete megbizsergette a lány fülét.
-- Vivient újra elöntötte a forróság. Két orcája szinte lángolt. Richárd oldalról figyelte.
-- Nagyon szép, amikor elpirul.
-- Ha állandóan zavarba hoz a bókjaival, egész este piros leszek, mint a pecsenye. Jobb lesz tehát, ha abba hagyja. -- kérte Vivien.
Most is, mint az ebédnél, ahogy beléptek az étterembe, minden szempár rájuk szegeződött.
-- Szép pár. -- súgtak össze itt-ott az asztalnál ülő turista vendégek.
Richárd büszkén vezette asztalhoz a rendkívül csinos társát, aki zavarában, hogy mindenki őt nézi, lesütötte hosszú szempilláit és csak egy-egy jó estét rebegett el, amint elhaladt az asztalok mellett.
Alig foglalták el a helyüket, rögtön ott termett a felszolgáló és udvariasan érdeklődött, kérnek-e valamilyen italt vacsora előtt?
Richárd kérdőn nézett a lányra.
-- Egy pohár gyümölcs levet kérek. -- mondta Vivien. -- Úgy szintén. -- toldotta meg a férfi.
Amíg várakoztak az üdítőre, Richárd elmondta röviden mivel foglakozik.
-- Azt hiszem ennyit megtudhatunk egymásról. -- mondta komolyan.
Vivien hallgatta a férfit, közben figyelte arcát, szemét, sűrű szemöldökét, fénylő,dús, fekete, rövidre nyírt haját. Magába szívta férfias illatát.
-- Tehát gyermekorvos. -- jegyezte meg, amint elhallgatott a férfi. -- Abban a városban, ahol én is lakom. Szereti a gyerekeket. Ha majd nekem is lesznek gyerekeim, amit nagyon remélek --, itt mélyen elpirult --, ígérem magához viszem őket, ha megbetegszenek.
--Előre megígérem, hogy a legnagyobb tudásommal fogom őket gyógyítani, és el is várom, hogy hozzám hozza őket. -- mosolygott a lányra Richárd, és tetszett neki a lány pirulása. Úgy szerette volna azt mondani, a mi gyerekeinket még jó, hogy én fogom gyógyítani. De nem mondta. Pedig Viviennek is ugyanezen járt az esze, azért is úgy pirult el.
-- Most én vagyok a soros a bemutatkozással. -- mondta a lány. -- Egy kis színház zenekarában furulyázok. A szüleim két évvel ezelőtt repülőgép szerencsétlenség áldozatai lettek. Egyedül vagyok, testvéreim nincsenek. Van egy kis ...
-- Tessék a gyümölcslé. -- tette le az asztalukra a pincér a két pohár italt.
Megszakadt a beszélgetésük, melyet nem is folytattak tovább, mert kezdték felszolgálni a vacsorát.
-- Majd befejezzük a bemutatkozást vacsora után. -- mondta komolyan Vivien.
A finom falatok között turkált.
-- Pedig milyen éhes voltam! -- tört ki bosszúsan. -- Most meg nem esik jól az ennivaló.
Richárd azonnal fürkészve méregette és faggatta.
-- Valami baj van Vivien? Nincs jól? -- aggodalmaskodott.
-- Nem tudom, valami olyan furcsa itt bent. -- mutatott a gyomrára. -- Nem fáj, de ..., nem tudom megmagyarázni. Hagyjuk. -- legyintett. -- Maga csak vacsorázzon nyugodtan.
A vacsora utolsó fogásaként somlai-galuskát szolgáltak fel, s Richárd legnagyobb csodálkozására Vivien az utolsó falatig bekebelezte. Sőt intett a felszolgálónak,és kért még egy adagot.
-- Nagyon finom volt. -- nyelte le a legkisebb morzsáját is az édességnek.
-- Úgy látom megjött az étvágya. -- jegyezte meg kuncogva a férfi. -- Ha tudtam volna, hogy ennyire szereti a somlait, az enyémet is felajánlottam volna.
-- Kicsúfol? Pedig az előbb valóban bántotta valami a gyomrom. -- duzzogott a lány, s úgy tett, mint, aki megsértődött.
-- Ne húzza fel pici orrocskáját. Nézzen rám és mosolyogjon. No, fordítsa felém az arcát. Szomorú leszek, ha nem láthatom kék szemeit. -- könyörgött Richárd.
Átnyúlt az asztalon és rátette kezét Vivien kezére. Gyengéden megszorította.
-- No, Vivien, kérem.
A férfi kezének érintésére újból bizsergető érzés kerítette hatalmába a lányt. ráemelte fénylő szemeit a férfira.
-- Megbocsájtok. -- nevette el magát.
Halkan megszólalt a másik teremben a zene. Lágy dallam szállt feléjük, mely lassan betöltötte az éttermet.
-- Kezdődik az ismerkedési est. -- jegyezte meg halkan Richárd. -- Ne feledje az első táncot nekem ígérte.
-- Tartom magam az ígéretemhez. -- bólintott kedvesen a lány.
A teremben székek tologatása hallatszott. Először csak egy-egy pár, de erősödött a zaj egyre inkább.
Férfiak, nők felálltak és a bálterem felé igyekeztek.
Richárd is felállt, mélyen meghajolt Vivien előtt.
-- Hölgyem, szabad felkérnem egy táncra?
A lány ránézett bársonyos tekintetével és elfogadta a feléje nyújtott kezet. Felállt, karját a férfi karjába fűzte.
A táncterembe érve Richárd érzékien, gyengéden magához vonta a lányt, átölelte derekát és a parkettre vezette.
Vivien boldoga simult a férfihoz és engedte, hogy vezesse őt a zene ritmusára.
Jó táncosnak bizonyultak mind a ketten, s pár lépés után úgy tűnt, mintha rég összeszokott pár lennének.
Vivien átengedte magát a tánc örömének. Mindenről megfeledkezett, Endréről, a szőke nőről. Nem létezett most más, csak Ricsi és ő, és ez a gyönyörű szívhez szóló, andalító zene, melyre úgy ringanak, keringnek, mintha nem is a földön, hanem a levegőben lebegtek volna.
Richárd szívét is elöntötte a boldogság. Már évek óta nem érezte magát ilyen felszabadultnak, ilyen könnyűnek és boldognak. Igen, boldog volt, mert hosszú idő után szíve újra lángra gyúlt, lángolt benne az édes szerelem tüze. Már azt hitte magáról, hogy úgy megkeményedett sors kegyetlen csapásaitól, hogy nem fogja soha többé megtalálni önmagát. Beletemetkezett a munkába, a reménytelenségbe, és most szíve újra éledt és ezt ennek a gyönyörű, fiatal nőnek köszönheti.
Ráhajtotta fejét a lány illatos hajára és finom csókot lehelt rá. Vivien megérezte, felnézett a férfira és szeme ragyogott a boldogságtól.
Hová lett már a fogadalma, hogy távol tart magától ezután minden férfit? Hova lett már az ellenszenve, hidegsége Richárddal szemben? Elfújta a hideg,téli szél. Tova repült, nem számít hova, csak az a fontos, hogy olyan boldogságot, olyan érzést fedezett fel magában, amelyet eddig még soha nem érzett. Ebben az érzésben elolvad, semmivé vált fogadalma. Ráhajtotta lángoló arcát a férfi mellére, s úgy érezte száll, száll a zene dallamára felfelé a mennyországig.
--O, csak ez a pillanat soha ne múlna el! -- tört fel belőle a néma sóhaj.
-- Bárcsak így tarthatnám örökkön-örökké a karjaimban! -- sóhajtott ugyanakkor a férfi is.
Alig vettél észre, hogy elhallgatott a zene. Zavartan néztek szét. A többi pár már elhagyta a tánchelyet, csak ők álltak ott.
Richárd udvariasan az asztalukhoz vezette Vivient.
-- Köszönöm a táncot. Élvezet volt magával táncolni. -- bókolt a lánynak, közben leültek.
-- Könnyű volt magával táncolni, remekül vezet. -- adta vissza a bókot Vivien és csak úgy sugárzott az arca.
Az asztalon jégbe hűtött pezsgő várta őket. Richárd töltött mind két pohárba, az egyik poharat átnyújtotta a lánynak, a másikat felemelte köszöntőre.
-- Igyunk a megismerkedésünkre. -- mondta.
-- A megismerkedésünkre. -- mondta Vivien is és nekikoccintotta poharát a férfi poharához.
Szájukhoz emelték az italt, egymásra mosolyogtak s mind ketten fenékig ürítették poharukból az italt.
-- Köszönöm a sorsnak, hogy ide küldte a világ legszebb leányát ebbe az üdülőbe, s vele egy időben engem is. Ugye Vivien maga szintén köszöni a sorsnak, hogy találkoztunk? -- kérdezte komoly hangon a férfi.
-- Engem tényleg a sors küldött ide -- felelte a lány --, ha nem történt volna az, ami történt velem tegnap este, nem jöttem volna ide.
Vivien arca idegesen megrándult, mert szeme előtt ismét élesen felvillant Endre és a nő kócos haja, rendetlen külseje.
Richárd azonnal észrevette a sötét felhőket Vivien homloka fölött. Megfogta a lány hideg kezét.
-- Drágám, mindent megteszek, hogy feledje e rossz emlékeket.
Ismét megszólalt a zene. Richárd felállt, hogy táncba vigye a lányt, hogy újból felviduljon, de ugyanebben a pillanatban lépett az asztalukhoz az egyik itt üdülő férfi, aki udvarias meghajlással táncra kérte Vivient.
-- Ha megengedi uram, s ha a kisasszony is eljön velem, táncra kérném a hölgyet.
A lány kérdőn emelte szemeit Richárdra, aki alig észrevehetően bólintott.
Vivien felállt és kezét nyújtotta a férfinak, akit Richárd a pokolba kívánt.
-- Köszönöm. -- mondta a férfi és a karjába fűzte a lány karját.
Richárd bosszús volt, hogy elrabolták tőle, ha csak rövid időre is a lányt, bár számított erre. Mégis azt szerette volna, ha Vivien egész este csak vele táncol.
Irigykedve nézte a férfit, mint öleli át a lány karcsú derekát.
Hogy ne kelljen odanéznie töltött magának egy pohár pezsgőt. Gyorsan felhajtotta.
-- Ördög és pokol -- szidta magát --, alig egy napja ismerem, miért mérgelődöm azon, hogy mással is táncol!? Olyan vagyok, mint egy kis önző kölyök, aki sírva fakad, ha elveszik a játékát. Elég legyen ebből! Felkérek valakit és én is táncolok, utóvégre ismerkedési est van.
Körülnézett a teremben, hogy kit is kérjen fel, de Vivienhez hasonló hölgyet, még csak megközelítőt sem látott.
Elment a kedve a tánctól.
-- Csak ő kell, senki más! -- motyogta magában. -- Senki más.
A zeneszám véget ért, s a férfi visszavezette Richárdhoz Vivient, akinek nem volt ideje leülni, mert egy idősebb
férfi lépett hozzá és felkérte a következő táncra, melyre megszólalt a zene.
Richárdnak és Viviennek összevillant a szemük, a lány halványan elmosolyodott és visszament a táncparkettra, Richárd bosszúsan nézett utánuk.
-- S még azt ígérte, hogy egész este csak az enyém lesz! -- dörmögte mérgében.
-- Na ne vágjon ilyen savanyú képet! -- szólalt meg egy hang a háta mögött.
Richárd felkapta a fejét a hangra. Csodálkozva és kérdőn nézett a lányra, amint hátra fordult.
-- Szemtelen volt a fickó, így egyszerűen faképnél hagytam. -- mondta nyugodtan, szája szegletében gúnyos mosollyal Vivien. Nem ült le, fogta a táskáját és hívta a férfit.
-- Jöjjön Ricsi, sétáljunk egy kicsit. Látogassunk el az üvegházhoz. Szeretném megnézni a virágokat!
Végig sétáltak a hosszú folyosón, melynek a hátsó részében volt a virágok fényárban úszó birodalma.
-- Meseország! -- kiáltott fel Vivien elragadtatva és csak állt, és gyönyörködött a nemes növények színpompás virágkelyheiben. A színek egész skálája ott ragyogott Vivien előtt, a fehértől a sárgáig, a pirosig, a liláig, a cirmosig, mind, mind ott tündöklött. A lány nekinyomta orrát az üvegnek, úgy elbűvölték a csodaszép virágok, hogy nem tudott betelni nézésükkel.
-- A virágos kertek királynője szerintem a rózsa! -- jelentette ki a lány ámuldozva a tündöklő rózsák láttán, mintha erre a kijelentésére rámosolygott volna az egyik tűzpiros rózsa, sőt Vivien szerint még helyeslően bólintott is.
-- Nézze Ricsi, mily csodálatosak! Ugye, magának is a rózsa a legszebb virág?
A férfi hátulról átölelte a lány derekát, gyengéden maga felé fordította, két kezébe fogta annak piros arcát.
-- Nekem te vagy a legszebb virág a földön. -- suttogtak fojtott hangon, s a lány szemeibe mélyesztette vágytól izzó tekintetét. -- Vivien, ó drága Vivien szeretlek, nagyon szeretlek.
A lány a férfi ölelő karjaiba bújt, becsukta szemét, ajka kinyílt és szinte aléltan várta, hogy a férfi ajka rátapadjon az övére. Forró csókban egyesültek.
Vivien teljesen elolvadt Richárd heves,tüzes csókjától. Szenvedélyesen ölelte át a férfi nyakát. Hosszú, édes csók volt, amely lángra gyújtotta a fiatalok lüktető vérét. Mindent feledtető, boldog csók volt, amely egyesítette a két szerelmes lelket. A férfi nyelve gyengéden simogatta a lány nyelvét. Vivien egész testét, eddig még soha nem érzett forróság, valóságos tűz járta át, s ez az érzés szinte fájdalmas volt.
-- Én is szeretlek Ricsi. -- lihegte Vivien, amint felszabadult a szája a csóktól. S csak most érezte, mily erősen szorítja magához a férfi, hogy alig kap levegőt.
-- Meg akarsz fojtani? --kérdezte mosolyogva. -- Ha ekkora erővel ölelsz magadhoz mindjárt megfulladok.
Szelíden kibontakozott a férfi ölelő karjaiból, megigazította frizuráját, karját Richárd karjába fűzte és várakozva nézett rá.
-- Vivien boldog vagyok, azt hiszem álmodok, de ugye nem így van, ugye valóban itt vagy mellettem és örökre mellettem is maradsz? Ugye nem játszol velem, nem arra használsz fel engem, hogy bosszút állj a vőlegényeden? -- kérdezte a férfi remegő hangon, mert hirtelen belé hasított egy gondolat, hogy a lány talán csak felhasználja őt.
-- Nézz a szemembe Ricsi, mit olvasol ki onnan, szerelmet vagy játékot? Nem vagyok olyan állapotban, hogy kedvem lenne játszani, vőlegényem pedig már nincs, így tehát nincs kin bosszút állnom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen villámgyorsan és ennyire megszeretlek. Azt hittem a vőlegényem miatt, minden férfit gyűlölni és utálni fogok, de nem így történt. Szeretlek Richárd, úgy szeretlek, ahogy még férfit eddig soha nem szerettem és amíg élek szeretni foglak.
Richárdot megnyugtatták Vivien szavai, kétsége amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is oszlott, a boldogság újra elöntötte lelkét. A lány feléje sugárzó tekintetéből valóban mélységes, tiszta szerelmet olvasott ki.
-- Szerelmem, ha a szemedbe nézek, a lelkedig látok! -- mosolygott a lányra.
Lassan, egymást átkarolva sétáltak fel az emeletre. Megálltak Vivien szobája előtt, s bár mind ketten vágytak arra, hogy egymás karjaiban beteljesüljön szerelmük, vágytak arra, hogy testük forró ölelésben egyesüljön, de a lányban még nagyon friss volt a seb, amit Endre okozott neki, így Vivien csendesen jó éjt rebegett s eltűnt a szobájában.
A férfi nem sértődött meg, megértette Vivien ki nem mondott kívánságát, s bár nagyon vágyott a lány érzéki szájára, csábító teste után, szó nélkül bement ő is a szobájába. Tudta, hogy nem szabad sürgetnie Vivient, tudta most már biztosan, hogy Vivien az övé, egyedül az övé, s ki fogja várni azt a boldog percet, amikor a lány a karjaiba omlik.
3.
Endre dermedten állt a csendes esti hóesésben az utcán. Kétségbe esve nézett az elsuhanó autó után, ami elvitte a menyasszonyát. Az autó két piros lámpáját már csak pici pontnak látta. Végtelen ürességet érzett lelkében. Mintha valami kiröppent volna belőle, s eltűnt a messzeségbe.
Szégyentől piruló arcát szomorúan lehajtotta és várta, hogy megnyíljék alatta a föld és ő elsüllyedjen a mélybe. Azonban semmi ilyen nem történt, viszont megborzongott a hidegtől, az északi szél beletúrt fedetlen hajába.
Beballagott a lépcsőházba,felment a lépcsőn. Az ajtóban várta a barátnője, aki idegesen, nyafogva támadt neki:
-- Minden magyarázat nélkül rohantál el! Ki volt az a lány, egy másik szerető? -- kiabálta és villámokat szórt közben a szeme.
A férfi durván megragadta a karját, betuszkolta a lakásba.
-- Mit ordítasz a lékcsőházban, azt akarod talán, hogy minden lakó felfigyeljen ránk? Öltözz fel és azonnal menj el innen, látni sem akarlak többé!
Végre volt valaki, akin kitölthette a mérgét. Úgy viselkedett haragjában, mintha mindenért ez a szegény nő lett volna a hibás.
A lány mi tagadás megijedt a férfitől. Látta, hogy rettenetesen fel van dúlva. Arca holt sápadt, keze, mely fájdalmasan szorította karját, reszketett, szája keskeny csíkká húzódott, szabályszerűen el volt torzulva az egész arca. Úgy meglepődött a férfi durvaságán, hogy minden szó nélkül magára kapkodta a ruháit és gyorsan, köszönés nélkül kisurrant a lakásból. Arra sem volt mersze, hogy megkérje a férfit, engedje meg, hogy hívjon egy taxit. Magában azonban szitkozódott, és nagyon bánta, hogy szóba állt ezzel a goromba fráterrel.
A férfi a bárszekrényhez lépett, konyakot töltött magának és egy hajtásra megitta, majd még egy pohárra valót ivott csak úgy az üvegből. Nagyot sóhajtott:
-- Mit tettem, ó a fene egye meg, mit műveltem? S épp itt a Vivien lakásán, és pont ma? Teljesen elment az eszem!
Két kezébe fogta fejét és csak motyogott és szidta magát. Szidta magát, szidta a lányt, és még Vivient is szidta, amiért hamarabb jött haza.
Nem először csalta meg a menyasszonyát a két év alatt, de soha nem érzett lelkiismeret furdalást hűtlensége miatt. Most sem azért haragudott magára, amiért szeretkezett ezzel az alkalmi ismeretségnél felszedett nővel, hanem azért, amiért rajta kapta őket Vivien. A maga módján szerette a menyasszonyát, feleségnek, leendő gyermekei anyjának nagyon megfelelőnek tartotta. A lány szépsége imponált neki, büszke volt, amikor társaságban megcsodálták Vivient.
Apja természetét örökölte, aki jó férj, jó apa volt szerinte, de, aki szintén kicsapongó volt, nem tartotta meg a házastársi hűséget.
Ahogy szüleire gondolt, kissé megnyugodva mosolygott.
--Anyám minden ballépését megbocsájtotta apámnak, Vivien is megbocsát nekem. Most tombol, sír, de holnapra megnyugszik. -- gondolta. -- Adok neki egy kis időt. Elmegyek haza, nem várom meg míg hazajön, s holnap délután hozok neki egy kis ajándékot engesztelésül, térdre borulok előtte és ő alaposan megmossa a majd a fejem, de tudom, hogy azután megbocsát, s szent lesz a béke. Jó lecke volt ez nekem, jobban kell vigyáznom a jövőben, nehogy még egyszer rajtakapjon!
Felöltözött, rendet tett a lakásban. Eltüntette a bujálkodásnak a legkisebb nyomát is, gondosan bezárta az ajtót, a kulcsot leadta a házmesternek, aki igen furcsán nézett rá, de ő nem tartozik neki semmi magyarázkodással, köszönt és kilépett a hideg éjszakába.
-- Vajon merre kószálhat Vivien? -- gondolta egy pillanatra, de nem igen törte ezen a fejét.
Az italtól kissé szédült a feje, mozdulatai eléggé bizonytalanok voltak, de egy percig sem habozott, hogy inkább taxival kellene mennie,beült az autójába, indított és nagy zúgással felbúgott a motor.
Szerencséjére nem okozott balesetet sem másokban, sem magában, és abban is nagy szerencséje volt, hogy hazáig nem találkozott egyetlen rendőrrel sem.
Szülei még ébren voltak, de ő még csak be sem köszönt nekik, szobájába ment, eldőlt az ágyán és azon nyomban mély álomba merült.
Reggel anyja kopogására ébredt.
-- Endre igyekezz felkelni, mindjárt elkésel a munkádból! -- szólt be az ajtón az asszony, és igen csak meglepődött, amikor látta, hogy a fia ruhástól fekszik az ágyon. Éppen ki akarta nyitni a száját, hogy szóvá tegye, milyen viselkedés ez?
-- Jaj, mama, ne kérdezz tőlem most semmit! -- előzte meg Endre anyja szóáradatait, tudta, hogy az következne, amit az anyja arckifejezéséből olvasott ki.
Felugrott az ágyról, ijedten kapott a fejéhez, melybe olyan fájdalom hasított, hogy azt hitte menten szétreped.
-- Ó, az az átkozott konyak! -- mérgelődött.
Ledobálta magáról a ruháit, kellemes, langyos vízzel lezuhanyozott. A konyhában felhajtott egy csésze kávét, megcsókolta anyja homlokát, aki csak állt ott némán, mert megtanulta a férjétől, hogy csendben maradjon, addig, míg nem kap a beszédre felhatalmazást. Ne firtasson semmit, míg a férje magától nem mondja el a dolgokat. És a fia ma épp úgy néz ki, és épp úgy viselkedik, mint a férje szokott.
Endre szó nélkül kiment az ajtón.
Munkahelyén munka közben egész délelőtt szünet nélkül hasogatott a feje. Mogorva és szótlan volt. Alig várta, hogy leteljen a munkaideje.
Pontban két órakor felállt íróasztalától, felvette zakóját és köszönés nélkül kiviharzott az irodából. Kollégái értetlenül bámultak utána.
-- Vajon mi ütött bele? Összezördült a menyasszonyával? --néztek össze.
Endrének volt ideje, mert tudta, hogy ma Vivien négy óra körül ér haza. Korgott a gyomra az éhségtől, a kávén kívül, no meg a rengeteg cigarettán kívül, ma még semmi nem volt a szájában. Émelygett a gyomra.
-- Ennem kellene-- gondolta --, de addig míg nem hozom rendbe a dolgot Viviennel, nem eszek.
Beült az autójába és keresett egy ékszerboltot. Rövid válogatás után, vásárolt a lánynak egy vékonyka, de igen tetszetős aranykarkötőt.
-- Ennek láttán még hamarabb megengesztelődik. -- mosolygott magában.
A folyó parton kocsikázott még egy ideig, majd a lány lakásához hajtott. A lépcsőházban összetalálkozott a postással, aki ismerősként köszöntötte.
-- Levelet hoztam a menyasszonyának -- mondta --, gondoltam fontos, személyesen akartam átadni neki, de nincs itthon. Odaadhatom magának? -- s meg sem várta a feleletet, átnyújtotta a férfinak a levelet.
-- Köszönöm, átadom Viviennek. -- felelte Endre a postásnak és átvette a levelet.
Kisétált vissza az autóhoz, beült, bekapcsolta a rádiót és ott várakozott, sűrűn az órájára pislogva, hogy mikor jön már a lány.
Lassan besötétedett, de a lány még mindig nem jött.
-- Az angol óra után elmehetett a barátnőjéhez, együtt mentek a próbára. -- gondolta a férfi. -- Bemegyek a színházba. -- határozta el magát.
Gondolatát tett követte s a színházhoz ment. Ahogy belépett a hatalmas kapun, meghallotta a zenekar játékát. Egy könnyű kis szonátát próbáltak, melynek a befejező akkordjai csendültek fel.
-- Jókor jött. -- mosolygott rá a portás. -- Épp szünetet fognak tartani, de most jut eszembe Vivien nincs itt a próbán, nem láttam.
-- Nem lenne itt? -- nézett csodálkozva Endre. -- Hol lenne akkor? Otthon nincs.
-- Itt jön Elza, kérdezze meg tőle. -- ajánlotta a portás, amikor látta feltűnni a folyosón Vivien barátnőjét.
Endre elébe sietett a lánynak, idegesen köszöntötte.
-- Szerbusz Elza, nem tudod, hol van Vivien?
-- Szia Endre. -- köszönt vissza a lány, s pár pillanatig habozott a válasszal, mert hirtelen nem tudta mondja-e meg, hova ment Vivien. Mivel azonban barátnője egy szóval sem tiltotta meg, hogy ne árulja el, hova ment, így elmondta Endrének, hogy Vivien kivette a szabadságát és a hegyekbe ment.
-- Tudom mi történt köztetek Endre, semmi közöm hozzá, a ti dolgotok, de én azt tanácsolom ne menj utána, Vivien ezt a lépésedet soha nem fogja megbocsájtani.
-- Tartsd meg magadnak a tanácsodat! -- mordult rá barátságtalanul a lányra Endre. -- Ez tényleg a mi dolgunk, ránk tartozik, majd mi megoldjuk.
-- Jó, jó, nehogy lenyelj egészben, azt csinálsz, amit akarsz! Szia. -- s a lány sarkon fordult és ott hagyta a férfit.
Endre kirohant az utcára, beugrott az autóba, megragadta a kormányt és rángatni kezdte dühében. Ki kellett adnia magából a mérgét.
-- A fene egye meg, szépen lefestett a barátnője előtt! -- dühöngött a majd szétvetette még mindig a méreg.
Zsebébe nyúlt a slusszkulcsért és keze a levélbe ütközött, melyet odagyömöszölt, amikor átvette a postástól. Kihúzta, kisimította és elolvasta a feladót. Állami Kórház Nőgyógyászat.
Rögtön eszébe jutott, hogy Vivien három héttel ezelőtt elment a nőgyógyászhoz, azzal a panasszal, hogy már két hónapja nem jelentkezett a szokásos női baja. Egyetlen egyszer elfelejtette bevenni a fogamzásgátló tablettát.
-- Ebben a levélben a vizsgálat eredménye lesz. -- mormogta a fogai között a férfi, és feltépte a borítékot.
Nem zavarta, hogy a levél nem az ő nevére volt címezve.
Úgy volt, ahogy gondolta, tudatta az orvos Viviennel, hogy terhes.
Endre összerázkódott, mint akit áramütés ért.
-- Viviennek gyereke lesz! Viviennek gyereke lesz! -- zakatolta a belsejében egy hang, és csak nagy sokára jutott el a tudatáig, hogy az ő gyerekét várja a lány. S amikor ezt a tényt az agya teljes egészében felfogta, hirtelen megnyugodott. Lehiggadt háborgó, túlfeszített idege.
-- Nincs miért idegeskednem tovább minden rendben van. Még ebben a hónapban megtartjuk az esküvőt. Holnap elutazom Vivienhez, közlöm vele a boldog hírt, ott töltünk együtt egy-két napot az üdülőben, pihenünk egy kicsit és ha hazajöttünk intézkedünk az esküvő ügyében.
Beindította az autó motorját, s miközben hazafelé száguldott felszabadultan a rémes nyomás alól, vígan fütyörészett.
+
Másnap reggel, miután elintézte munkahelyén a szabadságát, vonatra ült és elindult, hogy visszaszerezze a menyasszonyát, ha kell zsarolás árán is. Olyan biztos volt a sikerében, hogy egy pillanatra sem gondolt arra, mi lesz, ha a lány nemet mond? Ez a lehetőség meg sem fordult a fejében.
Amikor a vonat befutott az üdülő állomására és megállt, Endre kiugrott a peronra, körülnézett, felfedezte a buszmegállót, ahol bent állt a busz indulásra várva. Felszállt rá, kényelmesen elhelyezkedett, rámosolygott kihívóan a mellette ülő csinos, fiatal lányra, de rögtön rá is szólt magára gondolatban.
-- Nyugodj már egy kicsit, még rendbe sem hoztad az utóbbi kiruccanásodat s már is újból másfelé kacsingatsz. Nyugi, nyugi semmi udvarlás.-- és, hogy ne kelljen a lányra néznie, ami nagyon nehéz volt neki, előhúzott a zsebéből egy újságot és böngészni kezdte a napi híreket.
A szállodában a portástól érdeklődött Vivien felől. Kérkedően kihangsúlyozta, hogy ő a vőlegénye. A felvilágosítás után a lifthez ment, most már nagyon türelmetlen volt, szeretett volna mielőbb túlesni a kibékülésen. A lány szobája előtt idegesen megtorpant, az órájára nézett, mely háromnegyed kilencet mutatott.
-- Remélem a szobájában találom, nem ment le még reggelizni. -- dünnyögte, mialatt halkan kopogott az ajtón.
-- Azonnal! -- hallatszott a válasz bentről, s a másik pillanatban ki is nyílt az ajtó, ott állt a férfi előtt Vivien hosszú fehér köpenyben, melynek lágy selyme eltakarta a kíváncsi szem elől a lány mezítelen testét.
-- Szia. -- rebegte Endre széles mosollyal a szája körül. -- Bemehetek?
-- Te itt? -- kérdezte Vivien és arca falfehérré vált, kapkodta a levegőt, mely megakadt a torkán, úgy érezte mindjárt megfullad. -- Te ... itt? -- ismételte meg halkan, remegve. -- Nem akarlak látni soha többé! Tűnj el innen és tűnj el az életemből is örökre! -- mondta a lány és be akarta csapni az ajtót a férfi orra előtt, de az gyorsabb volt nála. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, odatette a lábát a nyílásba.
-- Vivien meg kell, hogy hallgass! Fontos hírem van a számodra. -- s előhúzta a zsebéből az orvos levelét. -- Engedj be és beszéljük meg felnőttek módjára a dolgot.
-- Nem érdekel semmi ami összefügg veled! -- mondta határozottan Vivien. -- Engedd becsukni az ajtót és menj innen!
-- Nem Vivien, nem megyek el, ilyen könnyen nem rázol le, feltétlenül beszélnünk kell! -- mondta ellentmondást nem tűrő hangon a férfi és benyomta az ajtót, félretolva a gyenge lányt, és belépett a szobába. Becsukta az ajtót maga után.
-- Így ni, és most ülj le és hallgass meg! -- parancsolt keményen, de Vivien nem ijedt meg. Hátat fordított a férfinak, és az ablakhoz ment.
-- Nem tudsz olyat közölni velem, ami érdekelne engem. -- mondta látszólag közönyös hangon, de a férfi érezte, mily feldúlt lelkiállapotban van, amit az ő megjelenése okozott, de nem törődött vele, nyersen szólt a lányhoz.
-- Nem bocsánatot kérni jöttem, bár először az volt a szándékom, hanem az orvosod levelét hoztam utánad, ez talán érdekel, ugyanis az áll benne, hogy gyereked lesz. -- azzal a lány felé nyújtotta a levelet.
Vivien háttal állt neki, s most olyan hirtelen fordult meg, hogy a mozdulattól majdnem elesett.
Arca, ha még lehetett, egy árnyalattal fehérebb lett, szeme összeszűkült. Kinyitotta a száját, de csak tátogott, mint a szárazra vetett hal, de hang nem jött ki a torkából. Csak nézett rémült, tágra nyílt szemekkel a férfira, aki szemtelenül, kárörvendően nézett vele farkasszemet.
-- Gyereked lesz tőlem.
A lány füle eldugult,tompán zúgott, a férfi hangja, mintha nagyon messziről, mintha valahonnan a víz alól jönne.
-- Mit is mondott, gyerekem lesz? -- hirtelen két kézzel a hasához kapott.
Endre erre a mozdulatra felnevetett. Vivien megrázkódott, felocsúdott kábultságából.
-- Takarodj! -- kiáltotta. -- Takarodj!
Az ajtóhoz rohant, felrántotta: -- Takarodj! -- kiáltotta harmadszor is magából kikelve.
A férfi először csak állt döbbenten, nem tudta mit tegyen, erre nem számított, azért volt szemtelen, mert azt hitte ő diktálhatja a feltételeket, de most be kellett látnia, mindennek vége. Vivien nem bocsát meg neki soha. Elindult az ajtó felé.
-- De Vivien a gyerek, a mi gyerekünk... -- dadogta és ismét a lány felé nyújtotta a levelet, s elengedte. Vivien nem nyúlt érte, így a levél zizegve a földre hullt.
-- Kifelé! Nem engedem magam zsarolni, még a kölyköddel sem! -- nyögte a lány olyan halkan, hogy a férfi alig értette, de tudta, hogy el kell mennie, nincs itt már mit keresnie. Lehajtotta a fejét és kilépett az ajtón. De abban a pillanatban eszébe jutott a karperec. Maga sem tudta miért, mi célja lehetett volna még vele, kivette a zsebéből a kis bordó bársonytokot, melyben a karperec volt és a lány felé nyújtotta. Kettejük kapcsolatában ez már mit sem segített.
-- Neked hoztam.
Vivien meg sem mozdult. Endre lehajolt és a lány köpenyének a zsebébe csúsztatta az ajándékot, majd köszönés nélkül csendesen távozott.
Vivien körül megállt az idő. Ösztönszerűen csukta be az ajtót, zárta be és állt, üres tekintete a levélre meredt, elsötétült előtte minden és eszméletét vesztve a földre zuhant, rá a levélre.
Amikor magához tért, először arra eszmélt, hogy valaki erősen zörgeti az ajtót.
-- Endre? Ricsi? -- gondolta rémülten. -- Nem, egyik sem hiányzik, egyiket sem akarom látni!
Felkönyökölt, rettentően fájt a feje. Megpróbálta a fájdalmat enyhíteni azzal, hogy két kezét a fejére szorította. Ekkor meglátta a levelet s beléhasított a tudat, Endre azt mondta, az áll a levélben, hogy terhes. Felnyögött kétségbeesésében, s hallotta közben, hogy az ajtón egyre türelmetlenebbül, egyre hangosabban kopognak. Viviennek úgy tűnt, hogy valaki öklével üti az ajtaját és mindjárt betöri.
Nehézkesen felállt a földről és kiszólt.
-- Ki az?
-- Vivien drágám én vagyok Ricsi. Beengedsz?
-- Nem, ne gyere, fáj a fejem, pihenni szeretnék! -- válaszolt Vivien gyorsan.
-- Nem jössz le reggelizni? -- érdeklődött aggodalmasan a férfi.
-- Mondtam már, hogy pihenni szeretnék! -- mondta a lány türelmetlenül nem valami kedvesen.
Richárd csak állt az ajtó előtt, szívét félelem töltötte meg, nem tudta elképzelni, mi történhetett Viviennel, mert, hogy valami történt vele, abban biztos volt. Tegnap este olyan kedvesen viselkedett, s jókedvűen köszöntek el egymástól.
Nem mert erőszakoskodni, pedig legszívesebben feltörte volna az ajtót, hogy lássa nincs semmi baja a lánynak.
-- Megint ellenségesen csengett a hangja, épp úgy, mint amikor a buszon találkoztunk. -- szomorodott el a férfi és bánatosan elindult lefelé az ebédlőbe reggelizni, bár úgy érezte elszállt az éhsége teljesen, pedig az előbb rettentő éhes volt, csak úgy korgott a gyomra, követelte az ennivalót. Nem is kért reggelit, csak egy forró kávét ivott, s csak ült búslakodva az asztalnál, fejében kavarogtak a gondolatok.
+
Vivien leült az ágy szélére s csak ült magába roskadva, két kezébe temette arcát. Megpróbált gondolkodni. Eszébe jutottak futó rosszullétei, hányingere, szédülése.
-- Ezek tehát jelezték nekem, hogy terhes vagyok. -- gondolta. -- Nem figyeltem rájuk. Oh, ha odafigyeltem volna!
Felállt, odacsoszogott a levélhez, felvette, kibontotta és valóban azt közölte vele a nőgyógyásza, hogy a vizsgálat eredménye pozitív, gyermeket vár és mielőbb keresse fel a rendelőben. A lány nézte a papíron az írást, lassan összefolytak szemei előtt a betűk.
-- Oh, hogy gyűlölöm Endrét, összetörte a szívem és most tönkreteszi az életem is! Nem kell a gyereke, nem szülöm meg, inkább meghalok én is! -- zokogott fel keservesen.
Szíve egy borzalmas gondolattól megkeményedett, könnyei hirtelen felszáradtak. Ledobálta magáról köpenyét, sietve magára kapkodta síruháját, nehogy meggondolja magát. Mielőbb végre akarja hajtani rettentő tervét.
Óvatosan dugta ki fejét az ajtón, körülnézett, majd amikor nem látott a folyosón senkit, kisurrant a szobájából. Lifttel ment le a földszintre, a raktárból kivette a sífelszerelést. Az ebédlő ajtóban egy pillanatra, csupán egy röpke pillanatra megtorpant. Ugyanis nem tudta megállni, hogy ne nézzen oda. S látta Richárdot az asztaluknál ülni, a kávéját kortyolgatta. Nem nézett fel, így nem látta Vivien kétségbeesett tekintetét.
A lány megfordult és kisietett az épületből. A sífelvonóhoz ment és felvitette magát a végállomásig. A hegynek erre a részére, csak a nagyon gyakorlott, jól és biztonságosan síelők jöttek, a profik, a legtöbb üdülővendég az enyhén lejtős sípályát választotta a síelésre, ez a hely ugyanis veszélyesen meredek volt.
Vivien kiszállt a felvonóból, körülnézett, sehol egy lélek, egyedül volt. Nem is csoda, hiszen még olyan korai volt az idő, ilyenkor nem igen jöttek fel az üdülők, reggeliztek.
A lány leült a hóba, könnyei ömlöttek a szeméből. Sajnálta tönkrement életét, s rettegett attól, amit el szándékozott követni, de úgy hitte, nincs más választása. Megijedt, úrrá lett rajta a pánik.
-- Oh, ha élne az anyám! -- zokogta. -- Odabújnék a vállaira és ő megvigasztalna, ő tudná mi a helyes mi nem! Milyen jó, hogy nem feküdtem le az este Ricsivel -- gondolta fanyar mosollyal --, még azt hitte volna, hogy meg akartam fogni magamnak, hogy be akartam csapni, a nyakába akartam varrni a gyereket. Még így is gondolhatja, ezek után joggal, hisz ilyen hamar nem lehet kigyógyulni a megaláztatásból, gondolhatja, hacsak nem megjátszottam az egészet, hogy elcsábítsam. Istenem, nem hinné el, hogy nem tudtam eddig a terhességemről. Nem szülhetem meg ezt a gyereket, gyűlölöm! -- azzal felugrott, síbotjával nagyot lendített magán. Villám sebesen kezdett lefelé siklani a magas, meredek hegyoldalon.
Eldobta botjait, kitárta karjait és ekkor egy hatalmas, velőtrázó sikoly hagyta el az ajkát.
-- Gyermekem, pici magzatom! -- kiáltott fel fájdalmasan és feltört lelkéből az anyai érzés, mint a vulkán belsejéből tör fel hatalmas erővel, megállíthatatlanul a forró, izzó láva.
Rádöbbent, mit akar valójában elkövetni. Rádöbbent, hogy gyilkossá akar válni, meg akarja gyilkolni testében fogant pici életet, amely az övé, az övé, senki másé és ehhez nincs joga, nincs joga megölni ezt a csöpp kis védtelen életet. Ezért sikoltott akkorát. Kiáltását visszhangozták a hegyek.
-- Segítség! Istenem segíts!
De már akkora sebességgel száguldott, hogy nem lett volna ember, aki meg tudta volna állítani. Ő meg eldobta a síbotjait, nem volt mentség. S ekkor messze a távolban előtűnt egy óriás fenyő, mely rohamosan közeledett feléje.
-- Vége! Mindennek vége! -- gondolta a lány. -- Gyerekem bocsáss meg nekem! -- ordította eszelősen és utolsó elkeseredésében kapálózni kezdett kezével, amennyire tudott a lábaival, s megbotlott, sítalpai összeakadtak. Elvágódott a hóban, bukfencezett egy párat, majd teljes erőből nekivágódott a fenyőfa vastag törzsének. Éles fájdalom hasított a testébe.
-- Itt a vég! -- volt utolsó gondolata, s elsötétült körülötte a világ, a testi és lelki fájdalmait megszüntette a jótékony eszméletlenség homálya.
+
Richárd megitta a kávéját, felvette az asztalról az újságot, belelapozott, de össze is csukta, nem volt türelme olvasni. Felállt és határozott lépésekkel felfutott az emeletre. Bekopogott a lány szobája ajtaján. Várt, semmi válasz. Még erősebben kopogott. Semmi. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.
-- Vivien, kérlek, nyisd ki az ajtót, engedj be, Ricsi vagyok, szeretnék beszélni veled. Kell, hogy beszéljünk! -- könyörgött a férfi, de nem kapott választ. Fülét az ajtóra tapasztotta, hallgatódzott, semmi nesz nem szűrődött ki a szobából.
-- Nincs is benn! -- ötlött fel a férfiban a gondolat.
Nem tudta miért, de dermesztő rémület kerítette hatalmába. -- Vagy bent van, de baja esett?! -- találgatta.
Újabb ötlettől vezérelve, lefutott a portáshoz.
-- Nem látta Lánc Vivien kisasszonyt? -- kérdezte a portástól, aki egy most érkező vendéggel foglalkozott. Csodálkozva nézett fel Richárdra, szemében szemrehányás tükröződött:
-- Hogy lehet ilyen udvariatlan, hogy a szavukba vág! -- gondolta, de látva a férfi feldúlt arcát, azonnal válaszolt a kérdésre készségesen.
-- De igen, alig tíz perce ment el, azt hiszem síelni, legalábbis ahhoz volt öltözve. Idegesnek látszott.-- jegyezte meg a portás.
Richárd, mint aki eszét vesztett, rohant fel a szobájába. Felöltözött sebtiben a síruhájába. A raktárban látta, hogy a lány sílécei nincsenek a helyükön, valóban úgy néz ki, síelni ment. Ebben nem lett volna semmi különös, a meglepő csak az, hogy nem sokkal ezelőtt fejfájásra panaszkodott és az, hogy szó nélkül ment el. Azok után, ami tegnap este történt közöttük, rendes körülmények között, hívta volna őt is síelni. A férfi finom ösztöne megsúgta neki, hogy valami nincs rendben a lánnyal.
Türelmetlenül topogott a felvonónál, hogy miért nem indul már! Végül lassú tempóban, himbálózva elindult felfelé. A sípályához érve, senkit nem látott Richárd, s egy belső hangra hallgatva nem szállt ki a felvonóból, hanem végig ment a végállomásig. Itt kiugrott a fülkéből, fürkészve nézett szét, de senkit nem fedezett fel feszülten figyelő szemével. Felcsatolta a sítalpakat, erőteljesen elrugaszkodott, s ekkor az éjszaka hullott friss hóban nyomokat fedezett fel.
-- Ez csak Viviené lehet! -- szorult össze félelmében -- nem is tudta miért -- Richárd szíve. Elindult a nyomon. Pár méternyi siklás után a hóban megpillantotta az eldobott síbotokat.
Gyorsabb tempóra váltott és hamarosan meglátta a lány mozdulatlan testét a magas fenyőfa alatt.
-- Úristen! -- kiáltott fel a férfi ijedtében. Odasiklott melléje, óvatosan a hátára fordította, s meglátta vérbe fagyott sápadt arcát.
-- Oh, Vivien, szerelmem! -- zokogott fel kétségbeesve Richárd, de úrrá lett fájdalmán és kitapogatta a lány ütőerét és amikor megérezte gyenge lüktetését, egy reménysugár éledt szívében.
-- Él! -- sóhajtott fel némi megkönnyebbüléssel. -- Segítséget kell hoznom. -- azzal erejét nem kímélve, kaptatott felfelé a sífelvonóhoz, de hirtelen eszébe jutott, hogy sítalpon csúszva lefelé sokkal hamarabb leér a szállodához. Megfordult tehát és életét kockáztatva őrült iramban siklott le a friss havon.
Mentőhelikopterrel szállították a kórházba Vivient. Az első gyors vizsgálatok után az orvosok megnyugtatták Richárdot, nincs komoly sérülése, nincs életveszélyben Vivien.
-- Eltört a jobb karja és felrepedt a homlokán a bőr. -- közölte Richárddal az orvos. -- Csodával határos módon menekült meg, sokkal rosszabbul is végződhetett volna. A babának nem történt baja szerencsére. -- mosolygott az orvos a férfira és nyugtalanul a karjára tette a kezét. -- Üljön az ágya mellé, hamarosan magához tér, jó lesz neki, ha ébredéskor a férjét látja először.
Richárddal forgott az egész folyosó. Az orvos egyetlen mondata kavargott, visszhangzott a fejébe az, hogy Vivien terhes.
-- Oh, istenem! -- sóhajtott fel megkönnyebbülve egy kínzó súly alól a férfi --, köszönöm, hogy mellettem vagy most is! Sokkal könnyebb így a helyzetem. Odaült a lány ágya mellé, megfogta hideg kezét, simogatta és csókokkal halmozta el.
-- Drága szerelmem, mi történhetett veled? Én bántottalak meg, vagy valaki más?
Nem kapott rá feleletet, s csak ült tovább várakozóan a beteg mellett, aki mozdulatlanul feküdt, csukott szemekkel, sápadtan. Csak ült és nézte szerelme kedves arcát.
-- Épp, hogy rád találtam és majdnem el is vesztettelek. Vagy talán el is vesztettelek? -- hasított lelkébe a fájdalom, mert eszébe jutott, milyen barátságtalanul csengett a lány hangja reggel, ahogy beszélt vele az ajtón keresztül. Látni sem akarta, s titokban, valósággal kiosont előle a szállodából.
-- Vivien, kicsi Vivien hazudtál nekem, mégsem szeretsz? -- gyötörte magát Richárd a kínzó gondolatokkal. Homlokát kiverte a veríték, halántéka lüktetett. Nem bírt tovább egy helyben ülni, felugrott és öles lépésekkel róni kezdte a szűk helyiséget fel s alá.
-- Mit várhatok, ha Vivien magához tér? Lehet, hogy elküld. De miért, mit vétettem?
A lány megmozdult, megemelte a kezét. Richárd azonnal odalépett hozzá, fölé hajolt, de Vivien nem tért magához, továbbra is sápadtan, eszméletlenül feküdt.
Richárd szívére szorította kezét, mely hevesen dobogott, szinte fájdalmat okozott, lehunyta szemeit, s ekkor előtűnt képzeletében egy másik fiatal nő arca, aki ugyan ilyen sápadt arccal feküdt előtte és hiába reménykedett, hogy meggyógyul, elhagyta örökre. Elköltözött oda, ahonnan még soha senki nem tért vissza.
A férfi szemeiből megeredt a könny, ami talán enyhítette szívében dúló fájdalmat. Remegő kezével gyengéden simogatta Vivien kezét és becéző, szerelmes szavakat suttogott neki.
-- Egyetlenem, kérlek ne hagyj el! Szeress úgy, ahogy én szeretlek!
+
Vivien lebegve jött, jött elő a homályból. Körülötte néma csend. Egyedül van, teljesen egyedül, s csak lebeg és lebeg. Nyugalom és béke veszi körül.
-- Túl világon vagyok?! -- rebegi, de újra eltűnik a teljes homályba, majd kellemes simogatást érez, s mintha valaki a nevét suttogná. Kinyitja a szemét, de az éles fényestől, mely fáj, kénytelen becsukni. Értelme lassan kezd nyiladozni,mint a rózsabimbó, mely lassan, olyan lassan bontja szirmait, hogy alig észrevehető.
Endre, a levél, benne a hír, ami miatt elhatározza, hogy saját magával együtt megöli a csöpp magzatot, aki szegény teljes biztonságban érezte magát anyja méhében. Mind ez a felismerés rádöbbentette a lányt, hogy nem a túlvilágon van, hanem nagyon is a valóságban, a rettenetes valóságban, ahonnan menekülni próbált,s ugyanakkor éles fájdalmat érzett a megmozdított karjában.
Még mindig nem tudta, hol van. Talán a hideg hóban?
Újra érezte a lágy simogatást, hallotta a gyengéd és ismerős hangot, amint nyugtató, kedves szavakat suttog. Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, s ne csukja be, bármennyire is kellemetlen, bántó a fény, ami a szemébe hatol.
-- Hol vagyok? -- kérdezte bizonytalan, remegő hangon, a ekkor felismerte a föléje hajló férfit.
-- Richárd?! -- kiáltott fel fülsiketítően.
Minden eszébe jutott, tisztán emlékezett az őrült száguldásra a hegyoldalon. Újra átélte, mint rettent meg attól, amit el akar követni, s eszébe villant, mint bánta már meg az első pár méteres siklás után, s mint akarta megakadályozni, nehogy megtörténjen a borzalmas dolog, mint kapálódzott kézzel-lábbal, hogy meg tudjon állni a vad rohanásban. Fülébe hasított saját hangja, amint kiáltott segítségért, hogy mentsék meg, ne őt, de pici gyermeke életét. De nem jött senki! Ő rohant lefelé rémült sikollyal ajkán s a fa egyre közeledett, míg végül éles fájdalom után, amit az egész testében érzett, elsötétült előtte minden. Akkor azt hitte mindennek vége.
S most itt van, meleg puha ágyban, nem tudja, hogyan került ide, s föléje hajol aggódva szerelme, akit ő nem érdemel meg, mert ő bűnös, megölte a gyermekét. Saját magát úgy látszik nem sikerült megölni, de a magzatja, a gyenge, ártatlan, védtelen magzatja...!
Kezét gyors mozdulattal a hasára tette, eszelős tekintettel nézett a férfira.
-- Megöltem a gyermekem! -- ordította és őrült erővel felugrott az ágyból, oly hirtelen, hogy a férfit meglepte és nem tudta megakadályozni.
A lány a földre roskadt és a jótékony homály ismét védelmezően betakarta.
Richárd felkapta a megkínzott testet s az ágyra fektette, majd feltépte az ajtót és magáról megfeledkezve kiordított a folyosóra:
-- Orvost, az Istenért, hívjanak orvost!
A folyosón sétáló betegek ijedten rezzentek össze a kiabálásra, és segítség helyett a falhoz lapultak. Szerencsére meghallották az ordítást a nővérek is. Azonnal ott termett az orvos és egy ápoló is.
-- Nyugodjon meg--, szólt a férfire az orvos,-- menjünk be a kórterembe. - s betuszkolta, becsukta maguk után az ajtót. -- Mi történt? Rosszul van a beteg? -- de látta, hogy a lány mozdulatlanul fekszik.-- Mi történt? -- kérdezte újra, sürgetve a minden ízében remegő férfit.
Richárd elmondta, hogyan tért magához Vivien, nem hallgatta el azt sem, hogy mit kiabált.
Az orvos a beteghez lépett, megfogta a kezét, kitapogatta a pulzusát, mely nagyon szapora volt.
-- Nővérke, adjon be a sérültnek egy nyugtató injekciót! Uram --, fordult Richárdhoz --, kérem legyen szíves velem jönni az irodámba, lenne egy pár kérdésem önhöz. -- kiment a betegszobából.
Richárd gyorsan az ágyhoz lépett, megcsókolta Vivien arcát, és az orvos után sietett.
Az irodában az orvos hellyel kínálta, ő is leült az íróasztalához, elővett egy kis füzetet, tollat:
-- Nos, amikor behozták az intézetbe a beteget, legfontosabb teendőnk volt ellátni a sérüléseit, és akkor meg sem fordult a fejemben, hogy nem egyszerű baleset volt. De most már sejtem, hogy valami történt, kérem mondjon el mindent, a beteg érdekében, amit tud. -- fordult Richárdhoz, aki kétségbeesetten rázta a fejét, kitárta mind két karját.
-- Doktor úr, nagyon szívesen segítenék, de semmit sem tudok sajnos mondani. Azt már elmondtam, hogyan találtam rá, ennyi az egész, amit el tudok mondani, nem sok.
-- Összevesztek?
-- Nem, nem vesztünk össze! -- vágta rá Richárd gyorsan.
-- Akkor miért akarta megölni a felesége a magzatot? -- kérdezte felindultan és kételkedve az férfi szavain az orvos. -- Mindent tudnom kell, különben nem tudunk segíteni a betegen.
-- Doktor úr, a hölgy nem a feleségem, és egy szóval sem mondtam egyszer sem, hogy az. -- s Richárd elmondta röviden, hol és hogyan ismerkedett meg a lánnyal.
-- Azt sem tudtam, hogy terhes. -- fejezte be elbeszélését.
-- Tehát a beteg nem az ön gyermekét hordja a szíve alatt. -- szegezte le a tényt az orvos.
-- Vajon, amikor az autója elé lépett, akkor is öngyilkossági szándéka volt?
-- Nem tudom, nem tudom. -- ingatta a fejét Richárd. -- Nem kérdeztem tőle semmit, nem is kérdezhettem semmit, hiszen nem volt hozzá jogom, s itt az üdülőben sem beszéltünk róla. Semmit nem tudok, csak annyit, hogy tegnap este felszabadult, nyugodt és boldog volt, nagyon boldog, legalább is annak láttam.
-- S ma reggel maga szerint, mi történhetett? Nem lehetséges, hogy valami rossz hírt kapott valahonnan vagy valakitől? -- morfondírozott az orvos, homlokát ráncolva.
-- Erről sem tudok semmit. Még csak sejtésem sincs semmi. -- rázta a fejét a férfi. -- De van egy ötletem, hívjuk fel a szálló portását, talán kapunk valamilyen felvilágosítást, ami közelebb visz bennünket a történtek megoldásához.
-- Ez tényleg jó ötlet! -- bólintott az orvos, és elővette a telefonkönyvet, kikereste a szálloda telefonszámát, tárcsázott. Pár kicsengés után felvették a vonal túlsó felén a telefonkagylót.
-- Jó napot uram -- szólt bele a kagylóba az orvos --, a városi kórházból Kiss doktor vagyok, Lánc Vivien felől érdeklődöm, akit ma reggel baleset ért, azt szeretném tudni, hogy érkezett-e a részére levél, vagy kereste-e valaki?
-- Igen? Hány óra körül? Igen, igen. Nagyon köszönöm, sokat segített. Viszont hallásra.
Letette a kagylót és sokat mondóan nézett az előtte ülő, feszülten figyelő férfira.
-- Sejtésünk beigazolódott. Kilenc óra után kereste a betegünket egy harminc év körüli, magas, szőke férfi, aki azt mondta a portásnak, a vőlegénye Vivien kisasszonynak. Nem tartózkodott sokáig az emeleten, körül belül negyedóráig. Nagyon feldúlt volt, amikor elviharzott, még csak nem is köszönt a portásnak. -- mondta az orvos. -- Ennyit tudtam meg a szálloda portásától.
--Szóval utána jött Vivien vőlegénye s ő izgatta fel Vivient! -- Richárd arcát elöntötte a méreg pírja, tűz pirosan izzott, szeme villámokat szórt. Felugrott s mint egy felbőszült oroszlán a ketrecben, úgy száguldott a szűk irodában fel és alá.
-- Utána jött! O, miért is nem voltam erőszakosabb reggel, miért is nem mentem be mindenáron Vivienhez!
-- Nyugodjon meg , kérem nyugodjon meg! Lánc kisasszony jó helyen van, vigyázunk rá. Azonnal beszélek a pszichológusunkkal, s ő kezelés alá veszi, meg fogja gyógyítani. Hiszem, hogy pár napi pihenés után már rendbe is fog jönni Vivien. Menjen haza és telefonon érdeklődjön, ígérem, ha a kolléganőm megvizsgálja és elbeszélget a beteggel, és megtudok valami fontosat, fel fogom keresni telefonon én is. Kér valamilyen enyhébb nyugtató tablettát? -- tette a férfi vállára a kezét az orvos.
-- Nem, köszönöm nem kérek. Sétálni fogok a jó levegőn s remélem hamarosan megnyugszom. -- nyújtott kezet Richárd búcsúzóul az orvosnak. -- Köszönöm, hogy vigyáz a szerelmemre.
-- Ugyan ezért nem jár köszönet, ez a feladatom. -- búcsúzott barátságosan az orvos is.
+
Vivien a nyugtató injekció után az eszméletlenségből, mély gyógyító álomba merült. Richárd helyét képzett ápolónő foglalta el, kezében könyvvel ült, olvasott, közben őrizte a beteget, várta annak ébredését. Utasításba kapta, ha a lány ébredezik, azonnal csengessen a pszichológusnak.
Vivien szaggatottan lélegzett, testén néha apró rángások futottak végig, mintha álmában átélne egy-egy kellemetlen emléket.
Hosszú órákon át feküdt így, míg egyszer légzése mélyebb, egyenletesebb lett. Szempillája megrebbent, ajkát egy halk sóhaj hagyta el. A homály oszlani kezdett körülötte s hirtelen tudatára ébredt.
Kinyitotta a szemét, rémült, zavaros tekintete találkozott a nővér tekintetével, aki kedvesen, nyugtatóan rámosolygott és csengetett az orvosnak.
-- A gyermekem? -- visított fel Vivien, fel akart ugrani, azonban a nővér szelíden, de határozottan visszanyomta két vállánál fogva a párnára.
-- A gyermekem? Mi van a gyermekemmel? -- ordítozott eszelősen. -- Megöltem?
A pszichológusnő lépett a kórterembe, gyors léptekkel a lányhoz ment, megfogta reszkető kezét és így szólt halk, nyugtató hangon.
-- A gyermeke itt bent él, kedves. -- mutatott Vivien hasára, sőt tenyerét rá is tette a lány hasára nyomatékként. -- Nyugodjon meg, vegyen mély lélegzetet és figyeljen rám.
Vivien kissé megnyugodni látszott a halk, kedves hangra, de még nem fogta fel, mit mondott neki az orvos.
Valamivel csendesebben, de még mindig vékony, eszelős hangon kérdezte, szinte vonyításnak hatott, mi van az ő gyermekével?
A doktornő lassú mozdulattal leült az ágy szélére, elsimította a lány homlokába hulló hajtincset és lassan, tagolva ejtve ki a szavakat, közben erősen, szinte hipnotizálva, a szemébe nézve mondta:
-- Ismétlem, a gyermeknek nem történt baja, s ha ügyes lesz és vigyáz rá, ezután sem lesz baja. Most pedig meséljen nekem, hol laki, mivel tölti a szabadidejét. Mondjon el mindent, szívesen hallgatom.
Vivien kifejezéstelen, üres tekintettel meredt a semmibe. Próbálta az orvosnő szavait feldolgozni, de igen nehezen sikerült. Gondolatai nagyon zaklatottak voltak, annyit azonban már kezdett felfogni, hogy a pici magzata él, de ezzel ő még bűnös, tettét nem lehet megbocsátani.
-- Meg akartam ölni a gyermekem, az én drága pici gyermekem! -- zokogott fel szívet tépően, szinte már hisztérikusan.
-- Gyermekem, mondja el, miért határozta el magát, hogy végez magával és a kicsivel?
-- De... de én igazából nem akartam, mindennel megpróbálkoztam, hogy megálljak, féltettem, nagyon féltettem őt! -- tette hasára ép kezét Vivien.
A pszichológusnő türelmesen hallgatta, simogatta homlokát, kedvesen mosolygott rá.
-- Minden rendbe jön. Meséljen magáról.
Vivien akadozva elkezdett beszélni. Elmondta szülei borzasztó halálát, megismerkedését Endrével,beszélt hosszú jegyességéről.
-- Miért nem ment feleségül Endréhez, ki akarta ezt a hosszú jegyességet? -- szót közbe a doktornő.
-- Nem tudtam elhatározni magam, hogy hozzá menjek Endréhez feleségül. -- révedezett el a messzi gondolatban Vivien.
-- Miért, nem szerette igazán a vőlegényét?
-- Ez az, igen ez az. -- bólintott a lány. -- Most már tisztán érzem, hogy ez volt az oka, most tudom már, most, amikor megismertem az igazi lángoló szerelmet. -- s Vivien nyugtalanul fészkelődni kezdett, arca idegesen rángatódzott.
-- Most szerelmes?
-- Igen. -- suttogta halkan Vivien és felzokogott, az egész testét rázta a zokogás.
A pszichológusnő engedte, had sírja ki magát a lány. Odanyújtott neki egy papír zsebkendőt.
Amikor kezdett megnyugodni Vivien, a doktornő szelíden kérdezte tőle:
-- Amikor megismerkedett új szerelmével, tudta, hogy terhes?
-- Nem! -- sikoltott fel a lány. -- Nem tudtam! Ma reggel tudtam meg Endrétől.
-- Itt járt?
-- Igen, felkeresett a szállodai szobámban. -- felelte meggyötörten az emléktől, s mindent elmondott a doktornőnek.
Elmondta, hogyan kapta rajta a volt vőlegényét a saját lakásában egy nővel, hogyan menekült ide a hegyekbe, hogy ismerkedett meg és szerette meg Richárdot.
-- Szerelem az első látásra. -- húzta fájdalmas és egyben kesernyés mosolyra a száját.
Elmondta, hogy akarta megzsarolni Endre ma reggel, amikor megjelent a szállodában, elhozva utána a nőgyógyász orvosának a levelét, melyben közölte, hogy gyermeket vár.
-- Elzavartam Endrét. -- mondta a lány. -- Annyira megrémültem a terhességtől, de csak azért, mert arra gondoltam, Richárd meg fog gyűlölni, nem hiszi el, hogy nem tudtam arról, hogy terhes vagyok. Azt hiszi, meg akartam fogni magamnak. -- s a lány szemét újra elöntötte a könny. -- Tudom vége a szerelmének, soha nem fogja nekem megbocsátani, amit tettem. -- zokogott Vivien keservesen.
-- Egy kérdésre szeretnék még választ kapni -- szakította félbe a doktornő a lány sírását --, hogy esett teherbe? Nem védekezett?
-- De igen..., védekeztem... -- szipogta Vivien. -- Tablettát szedtem.
A doktornő kérdően húzta fel a szemöldökét.
-- Nos, akkor, hogyan történhetett, hogy mégis terhes lett?
-- Egyetlen este elfelejtettem bevenni a tablettát. Másnap ijedtemben kettőt is bekaptam, de úgy látszik nem használt.
-- Vivien, meglátja minden rendbe fog jönni. Azt nem tudom, hogy Richárd megbocsát-e magának, a fontos az, hogy sem magának, sem a picinek nem történt baja. Meg fogja szülni és nagy szeretettel és nagy gondossággal fel fogja nevelni. Maga nem gonosz teremtés, nagyon is érző ember, s boldog lesz az a férfi, aki társnak választja magát. Vivien bízzon magában és szeresse magát, hogy másokat is szeretni tudjon. Ne legyen bűntudata, nem szabad bírálnia magát. -- nyugtatta a pszichológusnő.
A lány a doktornő minden szavát magába szívta. Úgy kellett ez a lelkének, mint a testének a tápláló étel. Lassan felszáradtak a könnyei, kezdett megnyugodni, szeretettel simogatta a hasát.
-- Igen, minden rendbe jön, Nagyon fog hiányozni Richárd szerelme, de a legfontosabb, hogy megmaradt nekem e kis csöppség, aki, ha megszülöm, kárpótolni fog mindenért. Doktornő nagyon köszönöm, hogy segít nekem visszatalálni magamhoz és az élethez. Nehéz lesz elfogadni magam, nehéz lesz nem bírálni magam, de mindent megpróbálok, hogy úgy legyen.
-- Ez már komoly beszéd. -- dicsérte Vivient a pszichológusnő. -- Pihenjen még egy keveset, nem szívesen adok nyugtatót, de ha úgy érzi szüksége van rá, vegyen be ebből egy tablettát. -- s a kis szekrényre rakott egy kis dobozkát.
-- Kívánja, hogy itt legyen a szobájában a nővér, vagy egyedül szeretne maradni?
-- Szívesebben lennék most egyedül. -- mondta Vivien, és fáradtan hunyta le szemeit.
A doktornő azonban még nem ment el, gondolkozva állt Vivien ágya mellett, látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de fontolgatja mondja-e, vagy sem. Nem akarja felizgatni alig megnyugodott betegét, viszont van egy ember, aki szintén nagyon szenved, s akin neki kötelessége, hogy segítsen. Ezért úgy döntött, hogy megkérdezi mégis a lányt.
-- Vivien, van valaki, aki aggódik magáért és nagyon szeretné látni s beszélni magával, aki épp úgy szenved, mint maga, vagy talán még jobban, mert őt nincs, aki megnyugtatná. Az ő gyógyszere ön, egyedül az ön szavai. Beküldhetem?
A lány először nem értette kire gondol a doktornő, de hirtelen tudatára ébredt, ki is az a valaki.
Összerezzent, szeme idegesen rebbent.
-- Richárdot? Nem , nem akarom, hogy ide jöjjön! -- kiáltott fel szinte önkívületben. -- Nem tudnék a szemébe nézni! Nem tudnám elviselni megvető tekintetét!
A doktornő sajnálta a fiatal lányt, aki minden ízében remegett, elsápadt, s félő volt, hogy újra kitör belőle az alig szunnyadt hisztéria, és újra elveszti az eszméletét.
-- Jó, jó. Nyugodjon meg, ha nem kívánja látni, nem jön. Bár egyáltalán nem érti, miért nem lehet itt, ő úgy érzi itt lenne a helye. -- simogatta meg a doktornő Vivien izzadástól nedves homlokát, majd kivett a dobozból egy tablettát, vizet töltött a pohárba, és odanyújtotta a lánynak.
-- Tessék, vegye be ezt és aludjon egy kicsit.
Vivien felkönyökölt és szó nélkül bevette a gyógyszert, visszahanyatlott a párnájára és hangtalanul rázta a sírás.
A pszichológusnő csendben elhagyta a szobát.
+
Richárd szomorú szívvel, megtörten hagyta el a kórház épületét.Szeretett volna bemenni Vivienhez,szerette volna neki megmondani, hogy szereti, hogy bízzon benne, hogy ne ítélkezzen Endre miatt ő felette is. D e nem tehette, mert nem mehetett be hozzá, nem tudja megérteni miért, nem tudja mi történhetett?
Az utcára érve fázósan húzta össze magán kabátját. A kórház elég messze volt a szállodától, de a férfi úgy döntött, gyalog teszi meg az utat. Szüksége volt az egyedüllétre, szüksége volt rá, hogy kiszellőztesse fejéből a kínzó gondolatokat.
Körülötte emberek jöttek-mentek, autók, buszok száguldoztak, de ő semmit nem érzékelt ebből a forgalomból, mintha egy lakatlan szigeten sétálna, teljesen egyedül.
Mégsem volt egyedül, magával cipelte a kétségbeesést, a rettegést a magánytól, és attól, hogy elveszti a lányt. Az nem lehet, hogy a boldogsága csak két napig tartson. Nagyot sóhajtott, de lelke nem lett semmivel sem könnyebb. A legszívesebben megkeresné a férfit, aki tönkre akarja tenni két ember életét, megkeresné és kérdőre vonná tettéért, de nem tudta, hol keresse. Lehet, hogy még itt van, de az is lehet, hogy visszautazott a fővárosba.
Az biztos, ha találkozna vele, mélyen a szemébe nézne, de amilyen lelkiállapotban van, nem állna jót magáért, talán tettlegességre is sor kerülne.
-- Szét tudnám tépni! -- vicsorította fogait Richárd.
A vele szembejövő járókelő ijedten kikerülte nagy ívben.
A férfi léptei hol gyorsultak, hol éppen csak ballagott, attól függően, mire gondolt. Agyában össze-vissza száguldoztak a rémséges gondolatok.
Azt sem tudta merre jár, nem is érdekelte túlságosan. Amikor egy pillanatra visszatértek a gondolatai a jelenbe, épp egy virágüzlet előtt találta magát.
-- Rózsa! -- villant fel benne Vivien megjegyzése az üvegház előtt a virágokról.
Belépett az üzletbe és huszonöt szál tűzpiros rózsát vett, és a kifutófiúval elküldte a kórházba, egy pici kártyát rejtett a virágok közé.
Az üdülőbe érve a portástól elkérte Vivien szobájának a kulcsát, hogy az orvos kérésére, bevigyen a kórházba a lánynak pár fontos dolgot.
Erősen vert a szíve, majd szétfeszítette mellkasát, amint a zárba tette a kulcsot. Kinyitotta az ajtót, a küszöbön megállt, mert remegő térdei majdnem összecsuklottak. Erőt kellett gyűjtenie, hogy be tudjon lépni a lány szobájába. Nem értette magát, mitől tart tulajdonképpen? Amikor kissé megnyugodott és bement a szobába, az első, ami a szemébe tűnt egy levél volt, mely a szőnyegen hevert. Lehajolt érte és felvette a földről. Az asztalra akarta tenni, amikor tekintete a pecsétre esett. Kíváncsian olvasott bele. Ez volt az a levél, amelyben közli az orvos, hogy Vivien terhes.
Richárdnak eszébe ötlött, ahogy Vivien megszédült a síelésnél, és tegnap este a vacsoránál is furcsán viselkedett.
-- Eszembe se jutott, hogy ez minek az előjele, pedig nekem igazán tudnom kellene. -- mosolyodott el egy pillanatra. -- Vivien úgy látszik nem tudott a terhességéről, ma reggel szerzett róla tudomást. -- mondta a férfi hangosan, amikor megnézte mikor lett a levél a postára adva.-- Endre hozta el neki, ezzel szerette volna visszahódítani a lányt, de Vivien nem hagyta magát. -- morfondírozott magában a férfi.
Lelki szemei előtt kezdett összeállni lassan a kép.
Az asztalra tette a levelet. Összeszedte a lány fogkeféjét, törölközőjét, papucsát, köntösét, hálóingjét és alsóneműjét.
A vér pezsegni kezdett, amikor kezébe vette Vivien pici, alig tenyérnyi bugyiját és habkönnyű, csipkés hálóingjét. Arcához emelte és megcsapta az orrát a lány ismerős, kellemes illata.
Belerakott mindent egy kis táskába és a szállodai kisegítő fiúval elküldte a kórházba, megadva az orvos nevét, akinek oda kell adnia. A legszívesebben ő vitte volna be, de nem akart tolakodó lenni. Az orvos arra kérte, hogy telefonon érdeklődjön. Várnia kell, míg üzennek érte, hogy Vivien látni kívánja. Addig nem tehet mást, mint számolja a perceket, órákat, s reméli a napokat nem kell.
+
Csendesen feküdt ágyában Vivien. Szemét a mennyezeten egy vékony repedésre meresztette. Gondolatai elrévedeztek. A pszichológusnővel folytatott beszélgetés óta, lelke háborgása kissé lecsillapodott. Gondolatai nem voltak már olyan elviselhetetlenek. Feldolgozta a doktornő szavait. Hálát adott az életnek hogy életben maradt ő is és a gyermek is a szíve alatt. Nagy-nagy szeretettel becézgette s kérlelte, hogy bocsásson meg neki, és érezte, mint terjed szét egész testében a megbocsátásból fakadó nyugalom. Szíve már nem kalimpált hevesen, nem dobogott úgy a mellkasában, mint egy rémült madár, aki csapdába esett és aki kétségbeesve verdes szárnyival a szabadulás reményében.
Feküdt nyugodtan, megbékélt magával, megbékélt az élettel. Egy dolog bántotta, de ez nagyon, még pedig a szerelme. Ez a csodálatos, nyiladozó szerelem, ami még be sem teljesedett, és őt mégis felemelte így is a magasba, a mennyország felé, és lebegett az eddig nem ismert boldogságban.
-- Oh Istenem -- sóhajtott mélyet--, ott álltam a boldogság kapujában, mely kezdett kinyílni előttem, mely most mielőtt beléphettem volna, be is csapódott előttem! Talán mindörökre. Ricsi, ha meg tudnál bocsátani nekem, de félek, rettegek találkozni veled, félek a szemeidbe nézni. Szeretnélek látni, szeretnék a karjaidba bújni! Hiányzik a kedves hangod, hiányzik a lényedből kisugárzó erő, a szerelmed, mely körbefont és biztonságot adott nekem.
Halkan kopogtak az ajtón. A lány összerezzent, gondolatai visszatértek a szobába, a puszta valóságba.
Összehúzta mellén a kórház vászonköpenyét és várakozóan nézett az ajtóra, miután kiszólt, hogy tessék.
Nyílt az ajtó és Vivien a nyílásban egy hatalmas csokor piros rózsát pillantott meg.
-- Richárd! -- dobbant nagyot a szíve, de mily csalódás, nem a szeretett férfi lépett a szobába, hanem egy ismeretlen fiatal fiú.
-- Kézcsókom. -- köszönt barátságosan a fiú. -- Lánc Vivien?
-- Igen. -- bólintott a lány, s most érezte csak, mennyivel megkönnyebbült, hogy még sem Richárd van itt, mert még nem készült fel a vele való találkozásra.
-- Magácskának küldték a csokrot. -- lépett az ágyhoz a fiú és átnyújtotta a rózsákat.
-- Köszönöm. -- suttogta meghatóan Vivien.
A kifutó fiú, amilyen csendesen jött, olyan csendesen el is távozott.
Vivien arcához szorította az illatosan pompázó kedvenc virágait. Magába szívta az édes illatot.
-- Ki küldte? Richárd, vagy talán engesztelőül Endre? -- kérdezte magától, s kíváncsian kutatni kezdett a virágok között. Megtalálta a kis kártyát, rajta az üzenet: Richárd
Vivien a könnyeivel küszködött.
-- Nem tudja mi történt, még semmit sem tud. -- szipogott. -- Beszélnünk kell, feltétlenül beszélnünk kell. El kell mondanom mindent neki. Jobb, ha tőlem tudja meg a dogokat.
Erőt vett magán, visszafojtotta a feltörni készülő sírását. Felállt ágyából, ép kezével az éjjeliszekrényen álló vázába vizet töltött és belehelyezte a gyönyörű rózsákat.
Az ablakhoz ment. Forró homlokát az ablak üveghez nyomta, jól esett neki a hűvösség.
Ismét kopogtatás zavarta meg a kis szoba csendjét. Mire megfordult, addigra a szobába lépett a pszichológusnő, arcán széles mosollyal, szemében kíváncsisággal, ahogy a tűzpiros rózsákra esett a pillantása.
-- Láttam a fiút, amint hozta a virágcsokrot. Nem titok, kitől kapta? Szerintem, csak egy szerelmes ember küld egyszerre ennyi virágot, egy ilyen szép, bájos hölgynek.
Vivien is önkéntelenül elmosolyodott a bókra.
-- Nem, nem titok, Richárdtól kaptam a rózsákat. -- mondta szomorúan s lehajtotta fejét.
-- Nem vidította fel ez a csodálatos virágcsokor? Hiszen ez, amint említettem, a szerelem jele, csalhatatlan jele. Nem így gondolja?
-- De igen, valóban így igaz. Az elszomorító csak az az egészben, félreértés történt, Richárd nem tudja, hogy nem baleset történt velem. -- válaszolta a lány halkan, közben egy nagy sóhaj hagyta el az ajkát.
A doktornő a lányhoz lépett, megfogta a kezét, az ágyhoz vezette.
-- Üljön le kedves, beszélgessünk.
Vivien engedelmesen leült és a doktornőre emelte fátyolos tekintetét.
-- Vivien -- kezdte a beszélgetést a pszichológusnő --, téved.-- Az ön Richárdja mindent tud. Kiss doktor abban a hitben, hogy Richárd a maga férje, mindent elmondott neki.
A lány ijedtében elsápadt, megszédült.
-- Mindent tud? -- dadogta, s akaratlanul a hasához kapott.
-- Igen, mindent tud a terhességéről is. -- válaszolt a doktornő a ki nem mondott kérdésre is --, és látja az érzései semmit sem változtak, e csokor rá a bizonyíték.
-- Szeret? Nem vet meg?
-- Nem Vivien. Nincs miért, és ő ezt tudja. Hiszem, hogy érett férfi módjára átgondolta, megérti a maga problémáját. -- magyarázta a pszichológusnő.
-- Megérti, és sajnál? -- kérdezte a lány inkább magától, mint a doktornőtől. -- Nem akarom, hogy sajnáljon, az olyan szánalmas dolog.
-- Megint félre érti a dolgot Vivien. De nem találgatni kellene, hanem mind ezt meg kellene beszélnie Richárddal.
-- Tudom, de még mindig félek, és szégyellek a szemébe nézni. Félek, hogy megvetést olvasok ki a szemeiből.
-- Vállalnia kell Vivien. -- mondta a doktornő. -- Nem bujkálhat örökké. Szembe kell néznie a dologgal, történjen bármi.
-- Félek -- ismételte a lány fáradtan --, egyenlőre nincs hozzá erőm.
-- Fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, essen túl rajta minél előbb, ez a saját maga érdeke. Akármilyen lesz a megbeszélés eredménye; pozitív vagy negatív, a gyógyulása érdekében inkább tegye meg holnap, mint holnapután.
Vivien mélyen elgondolkozott. Pár percig néma csend vette körül. A doktornő kíváncsian, de türelmesen, belül némi pozitív reménnyel várta a lány döntését. Végül megszólalt a lány látszólag nyugodtan.
-- Köszönöm doktornő a tanácsát és elfogadom. Holnap, ha Richárdnak is jó, üzenek neki és kezdeményezni fogom a beszélgetést.
-- Helyes. Ezt a döntést vártam. -- bólintott a pszichológusnő megkönnyebbülve. -- Örülök, nagyon örülök, hogy így határozott, és kívánom, amit remélek is, hogy tisztázódjon önök között, a maga szerint feltételezett, félreértés. Bízok barátja mély szerelmében, amit ön iránt érez, s amit nem ingathat meg semmi. Megérdemlik a boldogságot, megérdemlik egymást.
A lány némán hallgatta a doktornőt, bizonytalanul ingatta fejét.
-- A doktornő, meleg szavai a lelkem mélyéig hatoltak. Feltárta annak a lehetőségét, hogy a múltat lezárva, ami megtörtént, változtatni nem lehet rajta, a megbocsátással út nyílik számomra egy új élet felé. Ez az élet egyedül, Richárddal, ha szerelme nem változott, vagy valamikor, amikor ezek a sebek itt belül -- mutatott ép kezével szívére --, behegednek, egy új társsal nyugodt és boldog lehet. Köszönöm ezt a felismerést önnek. -- Vivien hangja elcsuklott, de lehajtotta fejét és visszanyelte feltörni készülő könnyeit.
-- Igen kedvesem, így igaz, a boldogság magában van, csak rá kell találnia önmagában arra az erőre, melynek segítségével felszínre hozhatja azt az érzést, amit boldogságnak hívnak.
A pszichológusnő és a lány egymásra néztek, tekintetük egymásba mélyedt, Vivien érezte a feléje sugárzó szerető gondoskodást, a doktornő viszont, olvasott a lány tekintetéből, hogy kitárulkozott a szebb, nyugodtabb életnek. Most már elindult a teljes gyógyulás felé, mert túl lépett az önvádaskodáson, megbocsátott magának és kezdi újra érezni magában az erőt, melyet egy rövid időre elveszített, ami segít neki sikeresen megoldani a problémáit.
-- Pihenjen le, vagy ha úgy érzi egy negyed órás séta a friss levegőn jót tenne, ideküldöm a nővérkét, aki elkíséri. -- búcsúzott kedvesen a doktornő.
-- A pihenést választom. -- mondta Vivien --, a sétához még gyengének érzem magam.
-- Jó pihenést! -- mosolygott a pszichológusnő és magára hagyta Vivient, aki kényelmesen végig dőlt ágyán.
Lelkét jól eső nyugalom töltötte el. Rettegése a jövőtől, s főleg a múlttól, majdnem teljesen megszűnt. Nem félt már annyira találkozni Richárddal. Átgondolta mit fog neki mondani, ha eljön hozzá. Őszinte lesz vele, ez a legfontosabb. Őszintén fel fogja tárni mind azt a gondolatát, ami arra a cselekedetre juttatta, amit sajnos elkövetett, tiszta véletlen, hogy nem történt visszafordíthatatlan tragédia. Nem könyörög a szerelméért. Richárdra bízza a döntést, s elfogadja legyen az, jó vagy rossz.
Ennél a gondolatnál megremegett kissé, de rögtön próbálta megnyugtatni magát.
A nap utolsó sugarai ragyogtak be a szobába az ablakon át. Pár perc és a napkorong lebukik a hegy mögé.
-- Hol lehet Richárd és vajon mit csinál? -- gondolta Vivien. -- Hiányzik neki, azt írta e kis kártyára.
Nézte, nézegette a szabályos kissé dőlt betűket, olvasta egyszer, tízszer és min jobban elhitte, és mind jobban bízott benne, hogy való igaz, amit leírt ide Richárd, hogy szereti, hogy szerelme nem ingott meg. S hirtelen úgy érezte nem tud holnapig várni, most azonnal látni szeretné, most rögtön szeretne vele beszélni. Szeretné fejét erős mellére hajtani, érezni szíve dobogását és hallani kedves hangját, amint suttogja, hogy szereti őt.
Ő is szeretné a fülébe suttogni... nem, nem suttogni..., kiáltani, ordítani, hogy őrülten szereti.
Gondolatait ismét kopogás zavarta meg. Ideje sem volt kiszólni, hogy tessék, nyílt is az ajtó. Széles, derűs mosollyal az arcán, az orvos lépett be, kezében kis táskával.
-- Csak nem zavartam meg a pihenésben? -- kérdezte az orvos, ahogy az ágyhoz közeledett és látta a lány zavartan csillogó szemeit. -- Ezt önnek hoztam. -- nyújtotta át a csomagot. -- -- Utólagos engedelmével behozattam egy pár dolgot, amire szüksége lehet, míg itt lesz nálunk. Bár ahogy elnézem, nem sokáig lesz a vendégünk, egy-két nap és haza engedem.
-- Köszönet a gondoskodásért, a gyógyításukért! -- mondta Vivien miközben felállt és átvette a táskát --, igazán sokkal jobban érzem magam, ahhoz képest, mint ahogy éreztem magam reggel, mikor magamhoz tértem.
Az orvos tekintete a rózsákra siklott, meglepetten kiáltott fel.
-- Milyen szép virágja van! Ugye Richárd volt a gáláns lovag?
-- Igen, tőle kaptam. -- bólintott a lány és arcát elöntötte a pír, ami nem kerülte el az orvos figyelmét.
-- Sose pironkodjon, inkább legyen büszke, hogy szépsége ellenállhatatlan és arra ösztönzi a férfi népet, hogy nem törődve a pénzzel, ilyen gyönyörű és hatalmas csokorral bókoljon. Személyesen hozta? -- faggatódzott tovább az orvos, bár nem hitte, hogy a férfi megszegte volna a tilalmat.
-- egy kifutó fiúval küldte. -- világosította fel a lány. -- De nagyon szeretném, ha bejönne. -- hajtotta le a fejét szégyenlőse, miközben újabb pír borította be arcát.
Az orvos nagyot nézett, láthatóan meglepődött.
--Ekkora eredmény, s ilyen hamar?! -- gondolta. -- Ügyes az én kolléganőm. --de hangosan azt kérdezte: -- Mikor jöhet be Richárd? Részemről semmi akadálya nincs, hogy máris felkeressem telefonon, s közöljem vele, -- biztos vagyok benne, hogy részére is az -- a boldog hírt, hogy látni kívánja. Még ma, vagy inkább holnap jöjjön?
-- Még ma. -- felelte gyorsan a lány. -- Persze, ha önnek nincs ellene kifogása.
-- Miért lenne? -- húzta fel a vállait az orvos. -- Nincs késő, bár -- mutatott ki az ablakon --, a napocskánk már lebukott a hegy mögé.
Udvariasan meghajolt és elindult az ajtó felé. Megfogta a kilincset, de mielőtt lenyomta volna, így szólt.
-- Nagyon örülök, hogy így határozott. Richárd boldogan repül majd ide, hisz nagyon aggódik önért. Azonnal telefonálok neki. -- csendben húzta be maga után az ajtót, ahogy kilépett a folyosóra, ami már fényárban úszott.
Vivien, ahogy magára maradt, kiszedte táskából annak tartalmát, elmosolyodott, mert tudta, hogy ezeket a holmikat csak Richárd tehette bele.
-- Mindenre gondolt, milyen figyelmes. -- gondolta a lány. -- Nem felejtkezett meg a szépítő szereimről sem.
Ahogy a köpenyét nyitotta szét, valami koppant a földön. Egy kis dobozka.
-- Mi lehet benne? -- kíváncsiskodott Vivien. Felvette a földről, kinyitotta s meglátott egy szép karperecet. Szíve örömében hevesen kezdett dobogni.
--Oh, Ricsi, milyen kedves vagy! -- kiáltott fel meglepetésében. -- Gyönyörű ez a karperec, és én még azt hittem, megváltoztak irántam az érzéseid! -- azzal felcsatolta csuklójára az ékszert.
Nézegette, gyönyörködött benne. Nem jutott eszébe, sőt nem is emlékezett rá, hogy ezt a kis dobozkát reggel Endre hozta neki, ő csúsztatta a köpenye zsebébe.
*
Richárd étvágytalanul turkálta tányérján az ételt. Kedvetlen volt nagyon, csak azért jött le a szobájából, mert a magányt már szinte elviselhetetlennek érezte. De itt az emberek között még elhagyatottabbnak , még magányosabbnak érezte magát. Egy ideje kezdte megszokni az egyedüllétet, fájdalma kezdett feloldódni, a munkába temetkezett, a rendelési időn túl, elvállalt minden túlórát, minden ügyeletet, a kórházban is, csakhogy el legyen foglalva, csakhogy ne kelljen gondolkoznia. Ránézett az órájára.
-- Pár perccel múlott négy óra. -- dünnyögte rosszkedvűen. -- Uram-Atyám, milyen hosszú lesz ez az este, az éjszaka! -- rettegés töltötte el, ahogy rágondolt az éjszakára, amikor minden rossz olyankor feltornyosul, szinte elviselhetetlenné válik. A percek, órák lassan, nagyon lassan peregnek, a sok gond elűzi az álmot, s csak fekszik és fekszik az ágyán és hánykolódik ide-oda.
Abban reménykedett, hogy holnap üzenetet kap Vivientől, hogy látni kívánja, hogy beszélni szeretne vele.
-- Így kell, hogy legyen! -- sóhajtott keservesen, s csak egy ici-picit reménykedett.
Gondolatait a portás megjelenése zavarta meg, aki az asztalához lépett.
-- Árvai úr, telefonhoz kérik.
Richárd felállt és a portás után sietett. Fejében egymást kergették a gondolatok. Míg a telefonhoz ért, próbálta kitalálni, ki keresheti? A kórházból az orvos, vagy a munkahelyéről, vagy talán otthonról?
-- Ilyen szokatlan időben bárki is keresi, jót nem hall -- gondolta. Idegesen vette fel a kagylót és rekedt hangon szólt bele.
-- Halló, tessék itt Árvai Richárd.
-- Jó estét Richárd, itt meg Kiss doktor a kórházból. -- hallotta a férfi hangot a vonal túlsó végéről.
Richárd kezében megremegett a telefonkagyló, torka hirtelen összeszorult, szája kiszáradt, úgy érezte a nyelve is leragadt.
-- Csak ... nincs valami baj Viviennel? -- nyögte ki nagy nehezen.
-- Ne ijedjen meg, s ne gondoljon mindjárt a legrosszabbra. -- csengett kedvesen és vidáman az orvos hangja. -- Betegünk olyan jól van, hogy nyugodt lélekkel kiengedhetném, de egy pár napig azért még megfigyelés alatt tartjuk. Jó hírt közlök önnel, kérem, ha van ideje, jöjjön be a kórházba, Vivien kisasszony látni szeretné.
A férfi forogni kezdett a világ, de azért kételkedett még egy kicsit a jó hírbe.
-- A kedélye is jó Viviennek? -- kérdezte bizonytalanul, csak nem azért hívatja be, hogy közölje vele, többé nem akarja látni.
-- Fel a fejjel kedves Richárd, és repüljön ide, amilyen gyorsan csak tud, Vivien már nagyon türelmetlen, alig várja, hogy a mellére bújhasson. -- nevetett az orvos. -- Várjuk. -- s letette a kagylót.
-- Repülök! -- kiáltott fel megkönnyebbülve Richárd. Ő is letette a kagylót és örömében magához ölelte a portást.
-- Jó hírt kapott uram? -- mosolygott szélesen a portás.
-- Igen, nagyon jó hírt kaptam. -- repesett boldogságában a férfi s fülig húzódott a szája, szeme tüzesen csillogott.
-- Megkérem hívjon egy taxit. -- s tánclépésekkel futott fel az emeletre. Magára kapkodta a kabátját s szárnyak nélkül is repült, kettesével ugrálva lefelé a lépcsőn. Mintha kicserélték volna, az előbb még búskomoran ült az asztalnál, most meg vidám, majdhogy nem nótázik. Egy szó elég volt, hogy megváltozzon a kedve, egy szó, hogy Vivien látni kívánja, s már is kiderült felette a sötét, borongós ég. Odalett a rosszkedve.
Ahogy leért a portára már meg is érkezett a taxi. Szerette volna, ha gyorsabban száguldana vele az autó, igen lassúnak tűnt, pedig a sofőr a csúszós út ellenére, ment vagy hatvan kilométeres sebességgel.
A kórház elé érve a taxi megállt. Richárd azon nyomban kiugrott belőle és fizetni is majdnem elfelejtett, olyan türelmetlen volt. A folyosón megtorpant egy pillanatra, nem tudta, az orvossal beszélje-e előbb, vagy egyből a lányhoz rohanjon, kit úgy tűnt nem látott már hosszú-hosszú ideje. Az utóbbi mellett döntött. Vivien szobája előtt megállt. Kezét féktelenül dobogó szívére szorította.
-- Nyugodj már, no nyugi, nyugi! -- csitította szívét. -- Szét ne repedj a nagy örömtől!
Éppen kopogni akart, amikor szélesre tárult az ajtó és ott állt előtte Vivien.
Egymásra néztek és egyszerre tárták ölelésre a karjukat.
Richárd karjába kapta a lányt, felemelte, hogy a lábai nem érték a folyosó kövezetét, körbe forgott vele, majd gyengéden leengedte és szájuk forró csókban forrt össze. Oly heves és türelmetlen csók volt, hogy nem akart véget érni.
A mindkettőjük átélt izgalma, az egész napos feszültsége, a szerelmük elvesztésének félelme oldódott fel ebben a csókban.
A férfi nem szégyellte könnyeit, mely megállíthatatlanul folytak szemeiből. A boldogság és a megkönnyebbülés könnyei voltak ezek. Had folyjanak.
Vivien is sírt és mosolygott egyszerre. Mind a ketten felszabadultak a nyomasztó teher alól, mely oly szomorúvá tette őket.
Bementek a kórterembe, becsukták az ajtót. El nem engedték volna egymás kezét. Egyetlen szót nem szóltak még egymáshoz, de a szavak nem is hiányoztak, több mindent fejezett ki a tekintetük, amely bársonyosan simogatta egymás arcát. Percekig álltak a szobaközepén így, kéz a kézben némán, tekintetüket egymás lelkéig mélyesztve.
Vivien szólalt meg először olyan halkan, hogy a férfi alig hallotta az elsuttogott szavakat.
-- Bocsáss meg nekem! Kérlek bocsáss meg!
A férfi mutató ujját a lány szájára tette.
-- Pszt, azt mondd meg nekem, hogy szeretsz-e még?
A lány a föle tövéig elpirult, fejét a férfi mellére hajtotta.
-- Szeretlek, az életemnél is jobban szeretlek. -- suttogta.
Richárd két kezébe fogta a lány kipirult arcát, a szemébe nézett és így szólt:
-- Szeretlek én is úgy, mint még soha senkit. Ezt most tudtam meg igazán, amikor azt hittem elveszítelek. Nem tudnék nélküled élni, az életem nélküled sivár, semmi lenne. -- s újra megcsókolta az engedelmesen szétnyíló ajkakat. Akkor engedte csak el az ölelésből, amikor mindketten alig kaptak levegőt. S akkor leültette a lányt az ágy szélére, maga is melléje ült.
-- Most pedig tudni szeretnék mindent drágám, ami tegnap este óta történt veled, mikor az ajtód előtt elváltunk. -- mondta határozottan. -- Mindent. -- s várakozóan nézett a lányra.
Vivien erre hol elsápadt, hol piros lett, mint a réten a pipacs. Szíve összeszorult félelmében, mi lesz, ha mégis meg fog vetni Ricsi, amit tett, de elhatározta, hogy mindent elmond szóról-szóra, semmit nem titkol el, semmit nem szépít. Őszinte lesz. Elmondja a meztelen igazságot, s csendesen belekezdett az elbeszélésébe. Eleinte akadozva, majd mind jobban és jobban belejött a történtek elmondásába. Sokáig, nagyon sokáig beszélt. Néha úgy érezte, úgy kiszáradt a torka, hogy nem tud megszólalni sem, de erőt vett magán és mesélt, és csak mesélt. Nemcsak a ma reggeli eseményeket tárta fel a férfi előtt, hanem mindent elmondott eddigi életéből. Megismerkedését Endrével, hosszú jegyességüket, galád viselkedését, egészen a ma reggeli megjelenéséig, amikor megpróbálta a méhében éledező csöpp magzattal, akiről idáig Vivien nem is tudott, megzsarolni őt.
-- Ez a meztelen igazság. -- fejezte be egy óriási megkönnyebbült sóhajjal az elbeszélést a lány. -- Rajtad áll most már, hogy hiszel-e nekem, s hogy megbocsátasz-e és tudsz-e ezek után szeretni, vagy megvetéssel fordulsz el tőlem, felállsz és kisétálsz a szobámból, és az életemből csendesen, minden szó nélkül örökre.
A lány elhallgatott, némán, remegve várta a férfi válaszát, hogy hogyan dönt.
Mélységes csend ülte meg a szobát pár pillanatig. Akkor a férfi nagy levegőt vett, letérdelt a lány elé, kezeivel átölelte a combjait.
-- Vivien, szerelmem köszönöm, hogy mindent elmeséltél elejétől a végéig. Megértelek és tudom, úgy érezted, hogy összecsapnak a fejed felett a hullámok. Abban a pillanatban azt hitted helyesen cselekszel, úgy gondoltad az az egyetlen megoldás, kiút a rettentő problémádból. Mint elmondtad, abban a pillanatban, amikor elrugaszkodtál a hegyoldalon, rögtön rájöttél, hogy borzalmas dolgot művelsz, hogy ezt nem szabad tenned, hogy ez nem megoldás! Drágám, a megbocsátás tehát ott abban a percben megtörtént, úgy a te saját magad részéről, saját magadnak és az én részemről is. Szeretlek és a szerelem, amit érzek itt a szívemben irántad, nincs feltételekhez, nics határokhoz kötve. Olyannak szeretlek, amilyen vagy. Olyan tiszta a szerelmem, mint a forrás vize. Bízz bennem és te is úgy szeress örökké, ahogy én szeretlek, s ez a boldogság.
Richárd az utolsó szavaknál fejét a lány ölébe hajtotta.
Vivien szeméből patakzott a könny, a megkönnyebbülés, a boldogság könnye. Engedte, had folyjanak végig arcán, had potyogjanak álláról a férfi sötét, sűrű hajára. Ép kezével gyengéden simogatta a férfi fejét, s így maradtak hosszú, hosszú perceken át. Elfeledkeztek mindenről, térről, időről, csak egymást érezték, semmi mást.
Együttlétüket a nővér zavarta meg, aki a lány gyógyszereit hozta. Nem szégyellték magukat, hogy arcuk könnyben ázik. A férfi nem ugrott fel, egyáltalán nem zavartatta magát, természetesnek vette, hogy öleli szerelmesét, hogy ott térdel előtte.
A lány sem mozdult, nem hagyta abba a simogatást, csak egy bólintással köszönte meg a gyógyszert a nővérkének, aki letette a tablettákat a kis éjjeli szekrénykére, és csendben távozott, halkan húzva be maga után az ajtót, hogy ne zavarja a szerelmeseket, akik olyan szépek, olyan meghatóak voltak.
Vivien és Richárd nem tudtak betelni egymással. Az a tény, hogy majdnem elveszítették egymást, úgy felkavarta őket, hogy most alig tudták elhinni, hogy együtt vannak, hogy minden rendbe jött.
Lassan kezdtek felocsúdni, Richárd fájlalni kezdte térdeit. Megmozdult, felemelte fejét a lány öléből, és pillantása megakadt a lány csuklóján megcsillanó ékszeren.
-- Szép karkötőd van. -- jegyezte meg.
Vivien zavarba jött.
-- Bocsáss meg Ricsi, de a nagy örömtől, hogy itt vagy, elfeledkeztem arról, hogy megköszönjem.
Nagyra meresztett szemekkel nézett Richárd a lányra meglepetésében.
-- Nem értelek édesem, miért akarod nekem megköszönni? -- kérdezte csodálkozva.
Most Vivienen volt a sor, hogy meglepődjön.
-- Ricsi, nem te vetted nekem a karperecet?
-- Nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de nem tőlem kaptad.
A lány elővette a fiókból a kis dobozkát, lecsatolta kezéről az ékszert és beletette.
--Biztos voltam benne, hogy te tetted a köpenyem zsebébe. -- mondta elgondolkozva a lány. -- Ott találtam ugyanis, amikor beküldted a holmijaimat a szállodai fiúval.
-- Nem ,tényleg nem én vettem, de kérlek Vivien, gondolkozz. Emlékezzél vissza, reggel, mikor Endre felkeresett, nem ő adta neked?
A lány összeráncolta homlokán a bőrt, olyan erősen próbált visszaemlékezni a reggel történtekre.
-- Szinte elvesztettem az eszemet, amikor a szobámba lépett Endre. S később a flegma viselkedése még inkább felbosszantott. -- gondolkodott Vivien hangosan. -- S akkor közölte velem, hogy terhes vagyok és odanyújtotta a levelet. Ennyi amire emlékszem. --s rázta a fejét, hogy hiába töpreng, más semmi nem jut az eszébe.
-- Még Vivien, még, próbáld egy kicsit megerőltetni az agysejtjeidet. Mi történt még? -- kérte Richárd a lányt. -- Kell, hogy eszedbe jusson még valami!
Vivien felugrott az ágyról, és fel-alá kezdett járkálni a szobába, az ágytól az ajtóig, majd vissza, újra és újra, majd hirtelen félúton az ágy felé, ahol a férfi ült, megtorpant.
-- Dereng már valami! Amikor rákiáltottam Endrére, hogy takarodjon, elindult az ajtó felé, de akkor felém nyújtott valamit, ezt neked hoztam, mondta, de én nem nyúltam utána és akkor ... igen azt hiszem ..., töprengett a lány --, akkor hozzám lépett és a köpenyem zsebébe tett valamit. Az ékszeres doboz lehetett.
-- Ügyes vagy drágám! -- dicsérte meg Richárd a lányt. Felállt, magához ölelte. -- Látod, lassan minden kép szépen összeállt.
-- Bele is fáradtam a fejtörésbe. -- mondta Vivien, és valóban látszott rajta, hogy fáradt. Arca nyúzott volt, szemei alatt sötét karikák rajzolódtak. -- Vissza kell Endrének küldeni a karperecet, nem fogadhatom el tőle.
-- Igen, feltétlenül visszaküldjük neki. -- jegyezte meg Richárd, miközben megnézte az óráján, hány óra van. -- Hűha, jól elszaladt az idő! -- kiáltott fel. -- Nem szívesen, de magadra hagylak szerelmem. Pihenned kell, hogy reggel friss erővel, feltöltődve ébredj. Magadra hagylak, de csak reggelig, mert holnap korán itt leszek, és ha az orvos is megengedi, az egész napot veled töltöm. Ugye, te is ezt akarod? -- puszilta meg a lány cseresznye piros ajkát.
-- Akarom, nagyon is akarom. -- mondta Vivien és mint egy cica, hozzábújt Richárdhoz. -- Türelmetlenül várlak holnap.
-- Aludj jól és álmodj rólam. -- búcsúzott Richárd. -- Jó éjt.
-- Jó éjt neked is. -- köszönt el nagy nehezen a férfitől Vivien.
Egészen az ajtóig kísérte, ahol Richárd lágyan két tenyerébe fogta a lány arcát, mire annak ajkai sóvárogva szétnyíltak, mintegy felkínálkozva a csókra. A férfi szája lassan közeledett, pici kéjes puszival érintette a lány remegő szája szélét, majd nyelvét a fogai közé helyezte, játszadozva a lány nyelvével. Vivien mindent feledett a forró csók alatt. Teste megfeszült és érezte, mint önti el a vágy egész testét. Richárd vágyát is érezte, ahogy hozzáért szerelme megkeményedett férfiasságához.
-- Kívánlak! -- lihegte a férfi a lány fülébe. -- Rettenetesen kívánlak. A legszívesebben a karjaimba kapnálak, az ágyra fektetnélek és a magamévá tennélek. Mivel ezt nem tehetem, gyorsan elmenekülök. -- mondta rekedten és kilépett az ajtón, hátra sem nézve sietett végig a folyosón, ki az utcára, hogy a friss, téli levegő lehűtse vágytól izzó vérét.
A lánynak is nagy szüksége volt egy jó langyos zuhanyra, hogy visszanyerje lelke normális állapotát. Nem gondolta volna soha, hogy lesz valaki, aki ilyen hatással lesz rá, aki ily nagyon felkorbácsolja testi vágyát, akinek az ölelését úgy kívánja, mint semmi mást a világon.
Zuhanyozás után leoltotta szobájában a villanyt, odament az ablakhoz, lázas homlokát az ablaküveghez szorította, élvezte az üveg kellemes hűvösségét. Lassan megnyugodott s csak állt az ablaknál, nézte az égen a hunyorgó csillagokat és hálát rebegett egy rövid imában az Istennek, hogy élete ilyen gyorsan rendeződött. Hálát adott a méhében fejlődő pici életért, Richárd szerelméért és nem utolsó sorban azért, hogy kigyulladt szívében egy olyan érzés, amit eddig még soha nem érzett, a mély, igaz szerelem.
Rágondolt volt vőlegényére és csodálkozott, hogy egy csöpp haragot nem érez iránta, sőt hála szavakat suttog neki is, mert tulajdonképpen neki köszönheti, hogy megismerte Richárdot. Ha nem követi el ellne azt a megbocsájthatatlan dolgot, talán már az esküvőre készülődnének és mekkora lett volna a csalódása, ha rájön, hogy nem boldog vele, mert nem érez iránta őszinte, tiszta szerelmet.
-- Jó, hogy így történt miden, ahogy történt. Szabad vagyok és Endre is szabad, remélem ő is megtalálja valamikor az igazi párját. -- mosolyodott el a sötétben. -- Boldog vagyok. -- suttogta a csillagoknak. -- Egy dolog aggaszt még, hogy Ricsi semmi megjegyzést nem tett a terhességemre. Holnap, ha jön, beszélni fogok erről vele. -- gondolta, s közben ásított egyet. -- De most alszom. -- s végig feküdt ágyán. Nyomban el is aludt.
*
Vivien már a folyosón várta türelmetlenül Richárdot.
Amikor a fordulónál meglátta, elébe sietett.
--Hová tűntél el? Több, mint egy órája várlak!
-- Kiengesztelhetem a kisasszonyt e rózsa csokorral? -- nyújtotta át a virágot Richárd.
-- Ha megtoldod a rózsát egy édes csókkal, akkor megbocsájtok és megengedem, hogy begyere a szobámba. -- mondta Vivien és már nyújtotta is a száját a csókra.
A férfi mohón csapott le a felkínált szájra és birtokába vette azt. Véget érni nem akaró csók volt.
Vivien csak úgy kapkodott a levegő után, de még ... még, suttogta.
Vérük hevült, szívük majd szétvetette a mellkasukat. A két fiatal nem tudott betelni egymással.
Végül a lány szólalt meg.
-- Menjünk be a szobába. -- mondta szelíden. -- Vízbe kell tenni a rózsákat.
Szépen elrendezte a vázába a gyönyörű virágokat.
-- Nagyon elkényeztetsz, egy vagyont költesz a rózsákra. A tegnapi csokor is nézd meg, hogy pompázik, olyan frissek, mintha ma vágták volna le őket.
-- A rózsák a te kedvenceid és az én szerelmem jelképe.-- mosolygott Richárd kedvesen és ismét magához húzta a lányt, aki szerelmesen bújt hozzá.
-- Ricsi, rengeted időnk van, kérlek mesélj magadról. -- kérte Vivien és leült az ágy szélére, maga mellé húzta a férfit is. Fejét a vállára hajtotta, szemeit lecsukta, pici kezét Ricsi erős kezébe tette.
-- Így ni, és most hallgatlak. -- búgta, mint a kis galamb.
Richárd idegesen fészkelődni kezdett. Tudta, hogy előbb-utóbb neki is el kell mondania mindent hányatott életéről, a jót épp úgy, mint a rosszat, de még nem látta elérkezettnek erre az időt. A kapcsolatuk ő szerinte még nem erős és mély, hogy mindent kitálaljon a lány előtt. Vivien is épp, hogy kissé úgy ahogy megnyugodott, miért zaklatná fel az ő élettörténetével. Lehet, hogy meg sem értené, azt hinné ki akarja használni.
-- Nem és nem -- gondolta --, semmiképp nem mondok most még semmit, majd később.
Vivien türelmetlenül nézett fel rá.
Ebben a pillanatban kopogtak és a nővér jelent meg az ajtóban.
-- Árvai úr, telefonon kereste az üdülőből a portás. Kéri ezt a telefonszámot hívja fel. -- s átnyújtotta Richárdnak a kezében tartott papírcsíkot, melyre a telefonszám volt felírva.
-- Köszönöm. -- mondta a férfi, s egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát.
A nővér elment. Richárd felállt.
-- Bocsáss meg drágám, el kell mennem. De délután, ha pihentél egy keveset, jövök. -- mondta a férfi. Lágyan megcsókolta a lányt és sietve távozott.
-- Könnyedén megoldódott a gondom. -- dünnyögte magában, amint végig sietett a hosszú folyosón.
Másnap reggel Richárd mielőtt Vivienhez ment volna, felkereste az orvost, aki ismételten megnyugtatta a lány egészségi állapota felől.
-- Ma még itt tartjuk, levesszük a homlokáról a ragtapaszt, és holnap előre láthatóan elengedjük.
Richárd megköszönte Kiss doktor kedvességét és sietett Vivienhez, aki frissen, kipihenten várta már.
A férfi megfogta a kezét, körbeforgatta.
-- Gyönyörű vagy! -- bókolt vidáman. -- Jó hírt hozok, holnap kivihetlek innen, s újra élvezhetjük az üdülés minden gyönyörűségét.
-- Egész nap veled leszek. -- nevetett Vivien. -- Reggeltől estig.
-- Azt már nem! -- hunyorított hamiskásan Richárd.
-- Neem? Nem akarod velem tölteni a nap minden percét? -- kérdezte aggódva a lány, s lehervadt egyszeriben az arcáról a nevetés.
-- Ki mondott ilyet? -- húzta fel a szemöldökét a férfi. -- Nemcsak az egész napot töltjük együtt, hanem, ha te is úgy szeretnéd, az egész éjszakát is.
Vivien erre a kijelentésre mélyen elpirult, zavarba jött, arra a gondolatra, hogy egy ágyban fog aludni nemsokára Ricsivel. S ekkor eszébe jutott ismét, hogy beszélni kell a terhességéről.
-- Szeretnék veled beszélni. -- komolyodott el Vivien. -- Gyere üljünk le.
Richárd kutatóan fürkészte a lány arcát.
-- Csak nincs valami baj? -- kérdezte ijedten. -- Nem akarod velem megosztani az éjszakáidat?
-- Nem erről van szó. -- pirult el ismét Vivien. -- Kérlek ne hozz minduntalan zavarba.
Leültek, a lány idegesen babrálta a köntöse megkötőjét, nem tudta, hogyan kezdje bele a beszédbe.
Richárd ujjaival a lány álla alá nyúlt s gyengéden felemelte a fejét.
-- Nézz a szemembe Vivien és vágj a közepébe, ne kímélj. Ess túl rajta minél előbb, tőlem nem kell félned. Mondtam már, hogy úgy szeretlek, amilyen vagy. Ha a kisbabáról akarsz velem beszélni, erről nincs sok mondanivaló. -- azzal elengedte Vivien állát és tenyerét a lány hasára fektette. -- Ha tudnád, milyen boldog vagyok, hogy lesz egy kis gyermeked.
Vivien értetlenül nézett rá.
-- Furcsának találod? -- kérdezte Richárd. -- Imádom a gyerekeket. Vivien drágám, te nagyon sok mindent elmondtál az életedről, én még jóformán semmit nem mondtam, de ígérem, be fogom pótolni, csak várok addig, míg teljesen rendbe jössz.
Kiss doktor lépett a szobába.
-- Hogy érzi magát a mi kis betegünk? -- kérdezte barátságosan mosolyogva. -- Úgy látom nagyon jól. Féltékeny vagyok önre Árvai úr, szakmai féltékenység ez, az ön puszta jelenléte több javulást ad a betegnek, mint az én tablettáim.
Vivien szokásához híven elpirult, de mindhárman jót nevettek sz orvos szellemes megjegyzésén és tudták, hogy így igaz.
-- Most pedig megkérem az urat, hagyjon magunkra, megvizsgálom a kisasszonyt, s levesszük ezt a csúnya tapaszt is innen a gyönyörű homlokáról. Bár látom leleményesen a homlokába fésülte a haját, remekül álcázva ezzel a sérülését. -- mosolygott az orvos.
Richárd azonnal elhagyta a szobát, sőt még a kórházból is kisietett. Meg sem állt, míg fel nem fedezte a virágboltot. Huszonöt száll vörös rózsával tért vissza a kórházba. Vivien szobája előtt a pszichológus nőbe ütközött.
-- Bocsánat. - mondta zavartan Richárd.
-- Meg van bocsájtva. -- mosolygott barátságosan a doktornő.-- Meg van bocsájtva, mert a virág eltakarta a kilátást. Viviennek hozta?
-- Igen. -- bólintott a férfi.
-- Volna egy perce a számomra? -- kérdezte a pszichológusnő. -- Szeretnék egy pár szót váltani magával. Elkísér az irodámba?
-- Kérem, rendelkezzék velem. -- hajolt meg kissé sután a sok virág miatt Richárd, bár legszívesebben Vivienhez ment volna.
-- Foglaljon helyet. -- mutatott egy kényelmes fotelra a doktornő, amikor az irodába értek. -- Ne haragudjon rám, hogy elrabolom a drága idejét, de úgy hiszem Vivien érdekében egy pár szót muszáj egymással váltanunk.
-- Semmi gond. -- felelte Richárd. -- Talán az arcomra van írva a türelmetlenségem, hogy repülnék Vivienhez? -- kérdezte restelkedve a férfi.
A doktornő elmosolyodott.
-- Valóban az arcára van írva, hogy a pokolba kíván engem.
-- Azt azért nem. -- mentegetődzött Richárd. -- tudom, hogy Vivienért teszi.
Mind ketten helyet foglaltak. A férfi az ölébe helyezte a hatalmas csokor rózsát, a várakozóan emelte tekintetét a doktornőre, akin látszott, hogy magában fontolgatja a dolgot, hogy hogyan is kezdjen bele.
-- Rövid szeretnék lenni. -- kezdte el a beszélgetést végül. -- Rövid, velős leszek, ezért a közepébe vágok. Beszélt önnel Vivien a terhességéről? Feltételezem, hogy igen.
-- A feltételezése, doktornő, helyes, valóban beszélt róla Vivien nekem. -- mondta Richárd, majd elhallgatott, várta a következő kérdést, nem vette észre a doktornő tekintetét, ami azt fejezte ki, hogy folytassa.
-- Megértette őt? Arra gondolok, hogy azért ijedt meg a terhességtől, mert megrettent attól a lehetőségtől, hogy maga elhagyja őt ezért. -- kérdezte a pszichológusnő és áthatóan fürkészte Richárd arcát.
-- Azt hiszem a doktornő szeretné tudni, hogyan érintett engem Vivien állapota? Igaz? Nos, lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de nagyon boldog vagyok, amiért Viviennek gyermeke lesz. Nyomós okom van rá, amit, ha itt lesz az ideje, el fogok mondani Viviennek. -- válaszolt Richárd.
-- Köszönöm, nagyon megnyugtató a válasza Árvai úr. Kissé elgondolkoztat, mi rejtőzhet a boldogsága mögött, hogy Vivien gyermeket vár, de ez nem tartozik rám, csak önökre. Biztosan meg van rá az oka, hogy így érezzen. -- állt fel a doktornő és búcsúzóul kezet nyújtott a férfinak. -- Úgy hiszem, ismétlem, a többi nem tartozik rám, így nincs több kérdésem. Nem tudom mi az elképzelése a jövőre nézve, csak annyit tudok, hogy Vivien megérdemli, hogy boldog legyen, és az a férfi is boldog lesz, aki összeköti vele az életét.
Richárd válasz nélkül hagyta a doktornő megjegyzését, de rejtélyes mosolya mindent elárult belső érzéseiről.
4
Óvatosan és nagyon ügyesen irányította a szálló elé a jeges úton az autóját a taxisofőr. Richárd kiszállás előtt rendezte a fuvar számláját, azután kilépett az autóból és udvariasan kisegítette Vivient is.
A portás barátságos mosollyal köszöntötte a belépőket. Kedvesen érdeklődött Vivien egészsége felől.
A fiatalok lifttel mentek fel az emeletre. Vivien szobája ajtaját Richárd szélesre tárta a lány előtt.
-- Isten hozott itthon. -- mondta Richárd boldogan, amint belépett Vivien után a szobába és becsukta maga után az ajtót.
-- Oh! -- kiáltott fel meglepetésében a lány. Több hang nem jött ki ámulatában a torkán. Amerre nézett mindenütt piros rózsa és rózsa. Piros rózsa az asztalon, az ágyon, az ablakban és bíborpiros rózsa a padlón, a szőnyegen. Ledobta kezéből a táskáját, a férfi felé fordult, szemeiben csillogni kezdtek a könnyek.
-- Köszönöm. -- suttogta akadozva a meghatottságtól.
Richárd is lerakta a kezében tartott csomagokat, hogy kezeit szabaddá tegye, mert nagy szüksége volt rájuk, hogy magához ölelhesse szerelmesét.
-- Nagyon szeretlek. -- súgta a férfi fülébe Vivien.
-- Szeretlek én is nagyon, nagyon. -- szorította még jobban magához a lányt Richárd. -- Szeretlek és kimondhatatlanul kívánlak.
Egész testében megremegett e szóra a lány. Vére pezsegni kezdett, hatalmába kerítette a szerelmes vágy. Minden ízében érezte, hogy sóvárogva kívánja a férfit, úgy, mint még senkit soha.
-- Én is kívánlak Ricsi. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy a tiéd legyek most rögtön.
Richárdot olyan boldogság járta át, majd eszét vesztette. Türelmetlenül dobálta le magáról a nagykabátot, pulóvert s ott állt a lány előtt egy szál ingben.
Közben Vivien is megszabadult felsőruházatától.
S most mélyen egymás szemébe nézve, látszólag kissé megnyugodva, egymást kezdték vetkőztetni.
Vivien a férfi ingét kihúzta a nadrág derekából, gombolgatta kifelé, közben tekintetével simogatta Richárd arcát, s szerelmes szavakat suttogott. Majd az inget a földre ejtette és kigombolta a nadrágot, lehúzta a cipzárt. Ép kezével letolta a férfi combjáig a nadrágot, mely lecsúszott Richárd bokájáig és ő egyszerűen kilépett belőle.
Vivien számára, az előtűnt férfi test látványa elragadó volt. Richárd mellét sűrű, sötét szőrzet borította, mely oly izgató volt, hogy a lány ismét remegni kezdett a vágytól.
Richárd is kibogozta gyengéden a lány blúzának masniját, s két vállát egyszerre szabadította ki a blúzból. A lány mellei, mint kis dombocskák, villantak elő. Richárd ennél szebb, formásabb melleket még nem látott. Lágyan tette rájuk a tenyereit. Vére felforrósodott, alig tudta már magát türtőztetni.
Vivien is egyre feszültebb lett, besegédkezett a vetkőztetésbe, és egyszer csak ott álltak egymással szemben teljesen fedetlenül úgy, mint ahogy a világra hozta őket az édesanyjuk. Richárd ölébe kapta a lányt és szelíden az ágyra fektette a rózsák mellé.
Vivien kitárta karjait és lehúzta magához a férfit.
-- Ricsi, szerelmem két karoddal ölelj át, szoríts magadhoz és szeress, szeress! -- suttogta vágytól izzó, elfúló hangon --, úgy szeress, hogy lebegjek, repüljek fel a magasba, a mennyország felé és ugyanakkor zuhanyjak a vágy mélységes, perzselő gödrébe, hol feloldódok, semmivé válok a szerelem lángoló tüzében.
S a férfi ölelte, csókolta, simogatta a lány bársonyos bőrét, fejétől le egészen a lábáig, nem hagyott ki egy tenyérnyi helyet sem. Érezte, mint hevíti jobban és jobban a vágy, érezte, mint feszül meg a teste, remegve a türelmetlenségtől, hogy testük egyesüljön végre, hogy egyé váljanak. Nincs külön nő és nincs külön férfi, csak két testben egy lélekké olvadnak össze. Nyelvével cirógatta a lány mellének megkeményedett rózsaszín bimbóit, hol az egyiket, hol a másikat, hogy meg ne sértődjön egyik sem. Közben becézgette őket. Kezével,sőt az egész felső és alsó karjával együtt alig érintve a bőrt, simogatta a lány hasát a köldökétől végig a szemérem testéig, akinek izgalmát a végsőkig fokozta ez a soha nem érzett lágy, és gyengéd érzéki cirógatás, és kitárulkozott, hogy magába fogadja szerelme férfiasságát. Halk sikoly fakadt ajkán, amikor a férfi végre belé hatolt. Teste ívben meghajolt, fél karját, mivel a másik gipszben volt, a férfi nyaka köré fonta, a száját is felkínálta az édes csókra.
A férfi nyelve játszadozott az ő nyelvével, testük egy ritmusban mozgott, míg nem egyszerre kezdtek száguldani a beteljesülés, a gyönyör legfelsőbb fokára, s testük, lelkük összeforrt az örök szerelemben. Egyszerre repültek a végtelenbe és egyszerre zuhantak a boldog kielégülést követő jóleső nyugalomba, simogatva egymást percekig tovább, amely épp úgy jól esett mindkettőjüknek, mint az egyesülés előtti cirógatás, becézgetés.
Vivien kinyitotta a szemeit és nézte, gyönyörködött szerelme felhevült arcában, ahogy föléje hajolt.
-- Úgy érzem magam, mintha nem is a földön lennék, mintha álom kábítana, ringatna. -- suttogta boldog sóhajjal. -- De ez nem álom, ez a valóság.
--Igen szerelmem, ez valóság. Az álom nem ilyen szép, abból felébredünk, de ebből soha, szívből remélem, hogy soha nem ébredünk fel, sem te, sem én. -- zihálta lázasan a férfi. -- Szeretlek, nagyon szeretlek és míg élek szeretni foglak.
A nap bekukucskált az ablakon, a szerelmesekre mosolygott, majd lebukott a hegy mögé. A szobára hirtelen félhomály borult.
Richárd és Vivien mozdulatlanul feküdtek. Megpihentek kissé a heves együttlét után. Feszült testük, lelkük feloldódott, boldog megelégülés ült ki arcukra.
Majd Vivien lassan felkönyökölt és simogatni kezdte a férfi fülét, szemöldökét, orrát, száját, állát. Keze tovább indult lefelé. Játszadozott a melle szőrzetével, végig simított a hasán. Mutató ujjával körözött a köldökén, majd játszadozni kezdett a férfi testének legintimebb részével.
Richárd felnyögött a gyönyörtől. Szíve egyre hevesebben kezdett dobogni, és újra elöntötte a vágy.
Vivien most már csókokkal halmozta el Richárd hasát, majd dagadó férfiasságát, aki apró nyögésekkel reagált minden érintésre, és ő is simogatni kezdte a lányt.
Vivien ráült a férfi combjára, úgy helyezkedett, hogy a férfi könnyedén belé hatolhasson. Fel-le mozgott a férfin és közben, amint izgalma fokozódott, apró sikolyok hagyták el ajkát.
Richárd két kezével megfogta a lány combjait és besegített annak mozgásába. Egyre gyorsabb és gyorsabb lett a mozgásuk, míg hirtelen mindketten felrepültek a gyönyör csúcsára.
Kimerülten nyújtóztak el az ágyon egymás mellett. Richárd hálásan simogatta Vivien karját.
-- Boldog vagyok Vivien, nagyon boldog és ezt neked köszönhetem. Köszönöm a sorsnak, hogy nekem adott téged. -- mondta elérzékenyülve. -- Enyém vagy ugye, egyedül az enyém?
-- Igen Ricsi, a tiéd a testem, lelkem, csak a tiéd. -- felelte Vivien és mint egy hízelgő cica a férfihoz bújt.
*
Boldog sóhajjal ébredt reggel Vivien. Mielőtt kinyitotta volna szemeit, jót nyújtózott, mosoly játszadozott szája szegletében, amikor gondolatban végig élte szerelmi együttlétüket Richárddal, ami olyan élvezetet nyújtott neki, hogy még most is bizsereg tőle a vére.
Kinyitotta szemét, körülnézett a szobában, melyet szétágazó fényárban fürösztött a nap a sugaraival.
-- Soha ilyen gyönyörű reggelre még nem ébredtem! -- kiáltott fel és kiugrott az ágyból. Meztelen teste kellemesen megborzongott, ahogy a tükör elé állt és fürkésző tekintettel nézett farkasszemet magával. Szemei tisztán csillogtak, a boldogság ott ült arcának minden apró vonásain.
-- Oh, mily csodálatos az élet! -- mondta vidáman. Köpenybe bújt és kitárta szobája erkélyének ajtaját.
A kora reggeli friss levegő azonnal bezúdult a szobába, elárasztotta annak minden zegét-zugát, kiszorítva onnan az elhasznált levegőt.
Vivien mély lélegzetet vett, magába szívta a kellemes, téli illatot. Az erkély előtt álló magas fának majdnem a legfelső ágán egy bozontos farkú mókus ugrált fürgén ide-oda. Egy-két ággal lejjebb meg egy színes tollú fakopács kopogtatta az ág kérgét, talán egy kis kukacot remélt onnan reggelire. Vivien csak állt ott az erkélyen és gyönyörködött a téli, napfényes, de hideg reggeli táj szépségében. Csillogott a fényben a hó, olyan vakítóan, hogy a lányt arra kényszerítette, hogy hunyorogjon.
Nesz hallatszott a szomszédos erkély felől. Vivien odanézett és megpillantotta Richárd bozontos fejét, aki épp ebben a pillanatban lépett ki vastag köntösében az erkélyére, hogy ő is megcsodálja a fenséges tájat, a természet egyedüli, csodálatos alkotását, és hogy friss levegőt szippantson, feltöltve vele tüdejét, ahonnan aztán tovább áramlik szívébe és tovább a vérébe, felfrissítve az egész testét.
-- Jó reggelt! -- köszöntötte szerelmét vidáman, amint észrevette. -- Gyönyörű a reggel.
-- Elragadóan szép! -- mosolygott Vivien. -- Reggeli után kirándulunk egyet. Jó?
-- Pompás lesz! -- nyújtózott egy egészségeset a férfi. -- Találkozunk az ebédlőben. Igyekszem.
-- Én is. -- mondta Vivien és már be is vonult a fürdőszobába. Onnan hallatszott ki, a zubogó víz zaja között, a dúdolása.
Reggeli után kart-karba öltve sétálni mentek a környező, havas erdőbe. Hógolyóztak, sikongtak,nevettek, elfelejtkeztek minden gondról-bajról, csak a jelennek éltek, aminek boldog volt minden perce, minden órája. Egyszerűen nem tudtak betelni egymással. Egészségesen elfáradva, telítődve új erővel tértek vissza az üdülőbe.
A portás megpillantva a belépőket, hozzájuk sietett.
-- Vivien kedves, telefonon keresték. Ezen a számon, kéri a telefonáló hölgy, hívja vissza. -- szólította meg a lányt és átnyújtott neki egy kis papír lapocskát.
Vivien rákukkantott a felírt számokra.
-- Köszönöm. -- mondta és belekarolt Richárdba. -- A szobámból telefonálok.
A férfi kérdőn nézett rá, azt kérdezve a tekintete:
-- Ugye nem rossz hívást kaptál? -- de nem szólalt meg, indultak fel az emeletre.
Vivien megértette a néma kérdést.
-- A barátnőm hívott. Nekem kellett volna őt hívnom telefonon, de nem győzött várni, így megelőzött.
-- Akkor meg fogod kapni a leszúrást. -- nevetett felszabadultan Richárd, aki attól félt, hogy Endre volt a telefonáló.
Miután elköszöntek egymástól egy forró csókkal, ki-ki ment a szobájába, hogy átöltözve találkozzanak az ebédnél.
Vivien ledobta magáról a bundáját, csizmáját, a telefonhoz ment és tárcsázta a barátnője telefonszámát. Kétszer csengett ki a telefon és már fel is vették a vonal túlsó végén a kagylót.
-- Helló Vivien, te vagy? -- szólt bele egy női hang.
-- Szia Elza. -- köszöntötte barátnőjét Vivien. -- Bocs, hogy nem hívtalak, de annyi minden történt.
-- Jól vagy Vivi? Olvastam az újságban, hogy baleset ért. Úgy aggódom érted! -- csicseregte Elza.
-- Ne aggódj, most már jól vagyok, a kezem van begipszelve egy kicsit, de azon kívül nagyon jól vagyok.
-- Mesélj már, hogyan történt? -- kérte barátnőjét türelmetlen hangon Elza.
Vivien röviden elmondta, hogyan csúszott neki a fenyőfának, elhallgatva az okot és főleg azt, hogy akarattal tette, ami történt.
-- Megkeresett Endre? -- kérdezte Elza. -- Megbocsájtottál neki?
-- Igen volt itt, de erről nem szívesen beszélek, soha nem felejtem el, amit ellenem elkövetett. -- válaszolta fojtott hangon Vivien, de rögtön felderült, amikor Richárdra gondolt, s elmesélte barátnőjének megismerkedésüket s, hogy teljesen megvigasztalódott általa. -- Oh, Elza, ha tudnád milyen mély szerelmet ébresztett a szívemben és, hogy milyen boldog vagyok!
-- Nagyon örülök, hogy megismerted az igazi szerelmet. -- mondta Elza --, és mond, hozzá mégy feleségül? Megkérte a kezed, vagy talán nem is szabad már, csak unalom űzőként foglalkozik veled? -- szaladt ki a száján a kérdés, amit azon nyomban meg is bánt. -- Jaj, bocs, ne haragudj!
-- Ne szabadkozz Elza, hisz nem ismered, nem tudsz róla semmit. A házasságról nem volt szó, de azt mondta, hogy nem tudna nélkülem élni. Tudod Elza az az igazság, hogy én sem sokat tudok róla. Egyszer elkezdett magáról beszélni, de megzavarta egy telefon hívás, és azóta nem jött szóba többé az élete. A lényeg az, hogy szeret és én nagyon boldog vagyok!
-- Ezt kihallani a hangodból is. -- mondta Elza, s csicseregtek még vagy tíz percen át.
-- Örülök, hogy hívtál. -- fejezte be Vivien a hosszúra nyúlt beszélgetést. -- Szia. Egy kicsit hiányzol.
-- Te is nekem. Alig várom már, hogy haza gyere. No helló, vigyázz magadra! -- köszönt el Elza.
Kattant a telefon s búgás jelezte, hogy letették a kagylót. Vivien is a helyére helyezte a telefon kagylót, az órájára nézett.
-- Hű, ha, jól elszaladt az idő! Ricsi már biztos elkészült és talán már itt topog az ajtóm előtt türelmetlenül és éhes gyomorral. -- mondta és sietősen kezdett el átöltözni az ebédhez.
5.
Richárd kábultan ébredt. Kora reggel volt, még alig pirkadt. Lefejtette gyengéden magáról Vivien ölelő karját, leheletnyi csókot nyomott kedvese arcára és csendesen kiosont a szobából. A sajátjába ment. A fürdőben a zuhany alá állt és kellemes, langyos fürdőt vett.
-- Nagy nap előtt állok. -- motyogta magában zuhanyozás közben. -- Úgy érzem nehéz lesz. Van egy rossz előérzetem. Attól tartok, nem volt helyes, hogy Viviennek nem mondtam el az életemből semmit. No, de ma lesz a vallomás napja. Ma mindent elmondok, ma mindent megtud és soha többé nem lesz közöttünk titok.
Zuhanyozás után elővette utazótáskáját és gondosan becsomagolta minden holmiját.
Lesietett a portára és elintézte a kijelentkezést, kifizette a számláját.
-- Nyugtalannak látszik uram. -- szólt hozzá barátságosan a portás.
Richárd kedvesen nézett rá, de nem felelt.
-- Az utazás miatt van, igaz? -- tudakolta az okot a portás. -- A legtöbb vendégnél ez így szokott lenni. Szép és kellemes volt az itt eltöltött idő és nehéz elmenni. Igaz?
Richárd nem hagyhatta szó nélkül ezt a kedves találgatást és érdeklődést, ezért bólintott.
-- Így igaz. Gyönyörű volt ennek a három hétnek majdnem minden perce, s ezt az emléket valóban nagyon nehéz itt hagyni.
-- Én megértem. -- mosolygott a portás, mialatt átnyújtotta aláírásra a kitöltött számlát. -- Egy vigasza van uram, önnel együtt utazik a gyönyörű, ifjú hölgy is. Igaz --, s hamiskásan rákacsintott a férfire.
Richárd szeme felragyogott.
-- Ez igaz és boldog vagyok. Megyek is érte és lekísérem reggelizni. -- mosolygott ő is és elindult dúdolva az emeletre.
Vivien már várta és kéz a kézben ballagtak le a lépcsőkön, hogy elfogyasszák itt utoljára kettesben a reggelijüket.
Élvezettel szortyolgatták a habos kakaót, csipegették hozzá a finom, édes kalácsot.
-- Vivien drágám -- hajolt Richárd a lányhoz, befejezve a reggelijét --, ha nem haragszol egy kis időre magadra hagylak. Fontos dolgom van, amit el kell intéznem. Gondolom, hogy el fog telni az időd a csomagolással.
Felállt. A lány is felállt. Ránézett a férfire és valami rossz sejtés tört rá egy pillanatra. Zavartnak látta Richárdot, mintha titkolna előle valamit. De rögtön meg is nyugodott, mert a férfi kedvesen átölelte, megcsókolta az arcát.
-- Ebédnél találkozunk. Légy jó kislány. -- azzal elsietett.
Először úgy tervezte, hogy kimegy a vasútállomásra a vonat elé, amellyel érkeznek a vendégei, de azután úgy döntött, hogy inkább itt várja meg őket. Telefonon rendelt egy taxit. A sofőrnek megadta a személyleírást, akiket el kell hoznia az állomásról az üdülőbe.
Rettentő izgatott volt. Izgatta a viszontlátás öröme is, de az izgatta a legjobban, hogy hogyan fog reagálni Vivien, ha bemutatja neki a szeretet lényeket, akiknek a létezéséről eddig nem árult el semmit. Ezek az emberek pedig élete legdrágább részei.
Nagy léptekkel rótta le és fel a szobáját. Sűrűn az órájára pislogott. Szerette volna meggyorsítani az idő múlását, de az nem engedelmeskedett neki.
Annyira feszült volt a várakozástól, hogy bár sokszor kinézett az ablakon, nem vette észre, mikor távozott Vivien a szállóból, mikor ment el sétálni.
Már egy hete telefonon lebeszélte ezt a találkát az övéivel. Így látta akkor jónak, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül, odaállítja Vivien elé élete legdrágább kincsét.
Richárd nem bírta tovább, idegeit felkorbácsolta a szoba zárt csendje. Felkapta kabátját és kisietett az üdülő elé.
-- nemsokára meg kell, hogy érkezzenek -- suttogta magában --, itt várom meg őket.
S valóban nem is várakozott sokáig, egyszer csak meglátta a gyermek feléje futó kis alakját. Meghallotta boldogan csengő kiáltását, amint felfedezte őt.
Leguggolt, felkapta az odaérő csöpp teremtést, a magasba lendítette, pörgött vele és csókokkal halmozta el ott, ahol éppen érte, arcát, haját, sapkáját.
-- Oh kincsem, de nagyon hiányoztál!
-- Te is hiányoztál apu! -- csacsogta a kislány.
-- Én is itt vagyok! -- ért oda vidáman nevetve a fehér bundás, ifjú nő. -- Ki ne hagyjatok az üdvözlésből!
Richárd átölelte a nő vállát és megcsókolta szeretettel az arcát.
-- Dehogy hagylak ki kedvesem semmiből! -- mondta nevetve a férfi. -- Boldog vagyok, hogy végre itt vagytok. Hogy utaztatok? Hogy viselte az utazást az én pici Adrienem?
-- Jó voltam! Apu igazán jó voltam! Ugye Anna? -- gőgicsélte kipirultan a viszontlátás örömétől a gyermek.
-- Igen, Adrien tényleg jó kislány volt az egész úton bátyuskám. -- nevetett vidáman a fehér bundás hölgy. -- De mondd már, hol van a bájos hölgy, aki elrabolta az édes bátyám szívét? Azonnal látni szeretném!
-- Én is, én is látni szeretném! -- kiáltozott a kislány. -- Ugye elfogad engem? Ugye ő az én anyukám?
Richárd magához szorította a gyermeket, s hirtelen nagyon bánta már, hogy ilyen bizonytalanságba hozta.
-- Miért nem mondtam el mindent Viviennek? Miért nem készítettem fel erre a találkozásra? -- lüktetett benne egyre a gondolat. -- De ő olyan jó és neki is lesz gyermeke. Együtt fogjuk nevelni őket nagy szeretettel. -- hesegette el magától a rossz érzést. -- Minden rendben lesz! -- gondolta.
-- Nagyon fog szeretni téged kicsim. Nagyon. -- nyugtatta meg a gyermeket és saját magát is.
-- Én is nagyon fogom őt szeretni. -- gagyogta a kislány. -- Menjünk, gyere menjünk már hozzá! -- s húzta apja kezét az ajtó felé.
-- Adrien, ne türelmetlenkedj! -- fedte meg gyengéden a gyermeket az asszony. -- Papád hamarosan hozzá fog vezetni minket.
-- Máris odamegyünk. -- mondta a férfi és elindult a bejárat felé. Nyomában topogott a húga, aki mi tagadás, szintén kíváncsi volt a lányra. Richárd áradozott a szépségéről, az egyszerűségéről, a kedvességéről, a telefonban. Bátyja boldogsága őrá is átragadt. Örült neki, hogy a hosszú két év után ismét kinyílt a boldogság kapuja. Mióta meghalt a szülésbe a sógornője, testvére teljesen búskomorságba merült, csak a munkájának élt és most hála ennek a lánynak, olyan vidám, felszabadult, mintha teljesen kicserélték volna.
Anna mindent tudott Vivienről. Richárd a legaprólékosabban beszámolt a lány tulajdonságairól, a külsőkről épp úgy, mint a belsőkről. Tud Anna, Vivien összetört szívéről, tud a méhében fejlődő magzatról, tud a "balesetről". Tudja milyen a szeme, a haja színe, milyen az ízlése, tudja, hogy a kedvence a vörös rózsa. Anna elmosolyodott.
-- Már most a szívembe fogadtam ezt a lánykát.
Odaértek a portás fülke elé, ahol a portás kábán, mint akit fejbe vágtak, nézett a hátsó kijárati ajtó felé. Látszott rajta, hogy valamin nagyon meg van rökönyödve. Valamin nem tud eligazodni.
-- Vivien kisasszony feldúlva, egyedül távozott, meg sem várta az ebédet, ami ma nem az üdülői ebéd lett volna, hanem Árvai úr rendelt négy személyre ünnepi ebédet, melyet a dús borravaló reményében, már lelkesen készít a szakácsmester. Én ezt nem értem. -- csóválta a fejét némán és ebben a pillanatban suhant el mellette Richárd egy kislánnyal és egy csodálatosan bájos ifjú hölggyel.
A portás végig simított homlokán.
-- Itt valami nagyon nincs rendjén. -- dünnyögte, de ő már itt az üdülőben portásként annyi, de annyi mindent látott és hallott, amihez tulajdonképpen nem igen volt soha semmi köze, hogy most sem tett hangosan semmi megjegyzést. Pedig rettenetesen sajnálta az előbb elviharzott Lánc kisasszonykát.
-- Olyan boldognak látszott még a reggelinél! -- mormogta a fogai között. -- No, de ehhez sincs semmi közöm. -- zárta le egy vállrándítással az ügyet.
Richárdék lifttel mentek fel az emeletre. Kiszállva a liftből a férfi letette a kislányt, akit eddig az ölében tartott és kézen fogva vezette Vivien szobája elé. Anna érdeklődéstől telve haladt mellette.
Richárd kopogott az ajtón. Várt. Semmi nesz nem hallatszott bentről.
Néma csend. A férfi ismét kopogott, most már erőteljesebben. Semmi válasz. Húgára nézett, szemében félelemmel vegyült értelmetlenség vibrált.
-- Sétálni mehetett. -- tette bátyja karjára megnyugtatóan a kezét Anna.
Richárd arca kréta fehérré vált.
-- Anna. rosszat sejtek! -- kiáltott fel. -- Szívem azt súgja baj van, nagy baj.
-- Ugyan Ricsi, ne légy gyermek -- fedte meg Anna --, ne láss rémképeket! Elment sétálni.
-- Elment az anyukám? Megint elment? -- kérdezte a kislány és hol apjára, hol nénjére nézett.
Senki nem felelt neki. Apja felkapta az ölébe és elindult a szobájába. Kinyitotta az ajtót.
-- Maradjatok itt, azonnal jövök, leszaladok a portáshoz. -- mondta Richárd és választ sem várva kisietett a szobából. Legszívesebben a lépcső tetejéről egyből leugrott volna, de erőt vett magán és csak kettesével ugrált lefelé a lépcsőkön.
Olyan hirtelen termett a portás előtt, hogy az összerezzent ijedtében.
-- Jaj, de megijesztett uram! -- mondta a portás csöppet sem tréfás hangon.
-- Bocsásson meg, nem volt szándékomban önre ijeszteni. -- mentegetődzött zavartan Richárd. -- Szeretném megkérdezni, hogy nem látta Lánc kisasszonyt? -- s megremegett idegességében a hangja.
A portás meglepetten nézett rá, de rögtön válaszolt.
-- De igen láttam, pár perccel ezelőtt távozott, taxival a vasútállomásra vitette magát.
-- Elment? Elutazott? -- dadogta a férfi.
-- El. -- mondta a portás. -- És mondhatom, borzasztó állapotban volt.
-- Nem mondott semmit? -- kérdezte Richárd.
A portás a zsebébe nyúlt és átnyújtotta neki Vivien levelét.
-- Megkért, hogy ezt adjam át önnek.
A férfi durván, türelmetlenül kikapta a kezéből a levelet és reszkető kezekkel bontotta szét az összehajtogatott papírost, melyen kusza betűkkel ennyi állt:
" Nem kell félned tőlem, nem állok a feleséged és közéd. Eltűnök az életedből úgy, ahogy jöttem. Ne keress, mert úgysem találsz meg. Nem haragszom rád, hogy összetörted a még teljesen be sem hegedt szívemet, csak nagyon-nagyon fáj.
Köszönöm, hogy megismertetted velem az igazi szerelmet. Az a fontos, hogy Te boldog vagy! Nem ígértél semmit, csak annyit, hogy örökké szeretsz, de a szó elszállt. Isten veled.
Vivien "
Richárd szemeiből megeredtek a könnyek. Ráborult a pultra és zokogott. Az egész testét rázta a zokogás.
A portás nagyon sajnálta. Megérezte, hogy valami borzasztó félreértés történt a két fiatal teremtés között. Segíteni szeretett volna rajtuk, ezért minden felhatalmazás nélkül, feltárcsázta az állomás irodáját. Megérdeklődte, hogy mikor indul szerelvény a fővárosba? Amikor meghallotta, hogy egy jó óra múlva, majdnem felsikoltott örömében, de a másik kérdésére, -hogy nincs ott egy ilyen és ilyen fiatal lány a váróban? Erre a kérdésre a válasz..., hogy az ebben a pillanatban induló személyvonattal elutazott, -minden kedvét elvette.
-- Sajnos Árvai úr, Vivien már nincs a vasútállomáson. -- mondta Richárdnak csendesen.
-- Köszönöm a segítő készségét. -- emelte fel könnyáztatta arcát a férfi, s lassan felvánszorgott a szobájába.
Anna a belépő férfit láttán -- ki teljesen össze volt törve, ki alig állt a lábán --, azonnal tudta, hogy baj van. Elébe sietett bátyjának, akinek elcsuklott a hangja, nem tudta kinyögni, mi a baj.
Hangosan felzokogott. Nem szégyellte a könnyeit, nem szégyellte, hoy férfi létére sír, mint egy gyermek. Nem törődött azzal, hogy vele sír húga és vele sír, térdeit átölelve, apró, árva kicsi lánya.
-- Ricsi, kérlek nyugodj meg. -- szipogott Anna, aki magához tért. -- Mondj el mindent.
-- Elment, Vivien elment! -- zokogta a férfi. -- Látott titeket és azt hitte, te a feleségem vagy. -- s átnyújtotta húgának Vivien levelét.
-- Vivien elment? -- nézett fel apjára a gyermek. -- Elment? Nem akar engem? Nem akar az anyukám lenni? Pedig Anna azt mondta és te is, hogy szeretni fog engem. -- és a kislány olyan keserves sírásba kezdett, hogy Richárdnak félre kellett tenni saját fájdalmát, hogy leányát megvigasztalja.
Felemelte magához, megtörölgette könnyes szemeit.
-- Ne sírj kicsim, megkeressük. Ha a világ végére ment is, utána megyek és visszahozom!
6.
Vivien késő este ért fel a fővárosba. A pályaudvari telefonfülkéből felhívta barátnőjét, aki igencsak meglepődött a híváson.
-- Vivikém, te, ilyen későn? Hallom a hangodon, hogy valami történt veled! Honnan hívsz? Az állomásról?
-- Igen. Itt vagyok a városban és szeretnék hozzád menni. -- mondta Vivien és alig tudott beszélni. A visszatartott sírás őrült erővel fojtogatta a torkát.
-- Gyere, gyere! -- kiáltotta a kagylóba Elza.
Vivien taxit fogott és bemondta a sofőrnek barátnője lakáscímét.
Elza az ablakban állt és türelmetlenül várta Vivient. Gyerekkori barátnők voltak. Nagyon szerette barátnőjét, soha nem irigykedett rá, sem szépségéért, pedig amilyen nagy kanállal osztogatta a sors Viviennek a bájakat, olyan szerény volt vele. De Vivien nem éreztette vele soha, olyan kedves, jó indulatú volt mindig, hogy a társaságában Elza nagyon jól érezte magát. A fiúk rajongását sem irigyelte Vivientől.
Neki eddig még nem jött el a nagy "Ő", de türelmesen várta, mert érezte, hogy egyszer ő is megtalálja az igazit.
Homlokát az ablak üvegéhez nyomta és nézett ki a hideg éjszakába. Finom hatodik érzéke megsúgta neki, hogy Vivien ismét nagy bajban van.
-- Nem engedem el magamtól, vigyázni fogok rá! -- határozta el. -- Anyja helyett megpróbálok anyja lenni. -- suttogta, s az ablaküveg bepárásodott a leheletétől. Kézfejével letörölte az üveget és ekkor meglátta, hogy megáll a ház előtt a taxi. Köpenyt kapott magára és lefutott, hogy segítsen barátnőjének.
Épp időben érkezett. Vivien kifizette a fuvardíjat és kérdőn nézett a két jókora bőröndre. Mielőtt a sofőr felajánlhatta volna segítségét, melléjük toppant Elza.
-- Szia Vivi, segítek. -- azzal felkapta a bőröndöket, maga elé engedte a remegő lányt és felmentek a lakásba.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Vivienből feltört az eddig erővel visszatartott zokogás.
Elza letette a csomagokat, átölelte barátnőjét és nem tudott ellenállni, ő is sírásra fakadt a nagy fájdalom láttán.
Percekig vagy még tovább is, nem mérte senki az időt, sírtak egymást átölelve. Akkor Elza felemelte Vivien könnyáztatta arcát az állánál fogva és így szólt hozzá:
-- Nézz a szemembe Vivikém. No, néz már rám! Itt vagy végre nálam és esküszöm nem engedlek el egyhamar. Vivi jó helyen vagy már. Ne sírj már kérlek! Gyere tedd le a kabátod. -- s segített neki készségesen.
Vivien nem tudta lenyelni feltörekvő könnyeit. Újból és újból megrázta egész testét a zokogás, de hagyta, hogy barátnője lehúzza róla a bundát, hagyta, hogy bevezesse a szobába.
-- Ülj le kedves és nyugodj meg. Hozok egy forró teát, jót fog tenni meglásd. -- mondta neki Elza, azzal kisietett a konyhába és hamarosan egy csésze gőzölgő teával tért vissza.
Leült Vivien mellé a fotel karfájára és, mint egy gyereket, itatni kezdte.
-- Igyál Vivi, igyál! -- biztatta kedvesen.
Vivien elvette Elzától a csészét és remegő kezével a szájához emelte. Apró kortyokban ivott és érezte, mint járja át gyomrát a jó meleg tea. Ekkor ébredt rá, hogy éhes, hogy reggel óta semmit nem evett.
Elza simogatta barátnője fénylő haját, babusgatta, nyugtatta. Mire elfogyott a tea, Vivien megnyugodott kissé. Könnyein keresztül erőtlenül barátnőjére mosolygott, kinek ez a fájdalmas mosoly, majd szétrepesztette a szívét.
-- Gyere kicsim, segítek levetkőzni, fürödj le és utána feküdj be a jó meleg ágyba. Pihend ki magad, próbálj aludni és majd reggel, ha akarod, mindent elmesélsz nekem.
Vivien hálásan nézett Elzára.
-- Köszönöm a jóságodat. Nem is tudom, mi lenne nélküled velem? -- lehelte alig hallhatóan.
Engedelmesen vetkőzni kezdett és bebújt a kellemes meleg vízbe, amit Elza készített neki. Fürdés után rögtön ágyba feküdt. Barátnője odaült az ágy mellé, fogta a kezét és gyengéden simogatta.
-- Aludj édes, aludj. Az álom majd feledteti veled a fájdalmat.
Vivien még szipogott egyet-egyet, de végül a jótékony álom betakarta védő szárnyaival és elringatta, lecsendesítette háborgó lelkét.
Elza egy kis ideig még ott üldögélt, törölgette szemeit, nagyon sajnálta megkínzott barátnőjét, kíváncsi volt mi bánthatja ennyire, de majd ő is bebújt az ágyába és nehezen, de elaludt.
Reggel ő volt az első, aki felébredt. Csendesen, hogy fel ne ébressze Vivient, akin úgy látszik a kimerültség erőt vett, még mélyen aludt. Kiment a konyhába, könnyű reggelit készített és megfőzte a friss kávét.
Ahogy végzett, meghallotta barátnője mocorgását. Rögtön besietett hozzá, tálcán vitte az ínycsiklandozó kávét.
-- Jó reggelt Vivi! -- lépett az ágyhoz mosolyogva. -- Tessék, itt a forró kávé, gyere igyuk meg. -- azzal Vivien felé nyújtotta a pici csészét. Vivien láthatóan kipihenten ébredt. Felült ágyában, hátát megtámasztotta a falhoz húzott párnával és átvette a feléje nyújtott csészét.
-- Köszönöm. -- mondta és szégyenkezve nézett barátnőjére. -- Ne haragudj, hogy zavarlak, hogy ...
-- Egy szót se akarok hallani erről! -- vágott a szavába Elza. -- Nem vagy a terhemre, sőt nagyon örülök, hogy itt vagy. Idd a kávéd addig, amíg meleg!
Vivien szó nélkül, engedelmesen iszogatni kezdte a kávéját.
-- Most pedig, mielőtt belekezdenél a mesébe -- vette el Vivientől Elza az üres csészét --, ott egy köntös, vedd magadra és gyere reggelizni.
Vivien, mint aki mindenről elfeledkezett, farkas étvággyal evett. Barátnője mosolyogva nézte, mint tünteti el tányérjáról egymás után a szendvicseket.
-- Látom kettő helyett eszel. -- mondta tréfásan és nem is sejtette, hogy eltalálta az igazságot.
-- Nagyon éhes voltam. -- mentegetődzött Vivien.
Reggeli után visszamentek a szobába, bebújtak a paplan alá.
-- hallgatlak. -- mondta Elza és két karját a feje alá helyezte.
Vivien egy mélyet lélegzett és mindent elmondott sorjában ami történt az üdülőben a három hét alatt. Mindent, semmit nem hagyott ki. Hol nevetett, hol sírt. Így a barátnője is, hol sírt, hol nevetett, attól függően, milyen részt mesélt Vivien.
Végére érve a történtek elmondásának, Vivien elhallgatott. Elza is csendben volt. Olyan megrázó volt és olyan hihetetlen a vége, hogy Elza nem tudott megszólalni. Egyszerűen nem talált szavakat, amivel vigasztalni tudta volna barátnőjét. Gondolkozott. Végig gondolta még egyszer a hallottakat. Megrágta, elidőzött egy-egy eseménynél. Szeme hol melegen csillogott, hol villámokat szórt.
-- És te még azt írtad neki a levélben, hogy nem haragszol rá?! -- szólalt meg végül a hosszú hallgatás után. -- Szét tudnám tépni ízekre! -- s hevesen felült fektéből. -- Nem haragszol rá?! Még most is szereted?
Vivien bólintott.
-- Így igaz Elza. Még most is nagyon szeretem. Neki köszönhetem, hogy megismertem az igaz szerelmet és az igaz gyönyört. Hidd el, hogy még így is megérte.
Elza értetlenül nézet rá.
-- Hogy tudsz ilyeneket mondani Vivi? Hiszen ez a gazember becsapott, kihasznált téged! Még volt bőr a képén odahívni az üdülőbe a feleségét, a gyerekét! Ha összetalálkoztatok volna, kíváncsi lettem volna, mit mondott volna? -- kiugrott az ágyból és fel-alá kezdett futkosni a pici szobában, majdnem elbotlott hosszú, bokáig érő hálóingébe.
-- Már csak az hiányzik, hogy magadat hibáztasd! -- állt meg Vivien előtt mérgesen.
Vivien zavartan bólintott.
-- Igaz Elza, csak magamat tudom hibáztatni. Túl könnyen bedőltem az udvarlásnak. Nagyon közel engedtem magamhoz, pedig megfogadtam, hogy soha többé egyetlen férfit sem engedek közel. Richárd könnyen levett a lábamról. Én vagyok a hibás, egyedül én. -- és mélyet sóhajtott. -- Megfizettem a hiszékenységemért. Ha megismerhetted volna őt, nem csodálkoznál, hogy nagyon megszerettem. Ő a legudvariasabb, a legkedvesebb férfi, akit eddig ismertem.
Elza megragadta Vivien kezét és jól megrázta, elfelejtkezett még a gipszről is.
-- Meghibbantál? Behálózott egy gazember és te még véded? Hiszen ez az alak egy fokkal szemetebb még Endrénél is. Nem szeretném megismerni, mert isten uccse ha összefutnék vele, nem állnék jót magamért!
Elza teljesen kikelt magából. Olyan dühös volt Richárdra, hogy megint az jutott eszébe, ha most itt teremne előtte, darabokra tudná tépni. De barátnőjére is végtelen dühös volt.
-- Elza nagyon fáj a szívem, azt hiszem Richárd végleg összetörte, de fel kell, hogy épüljek. Felül kell tudnom kerekedni a fájdalmamon, mert ennek a piciny emberkének itt bent -- s a hasára tette a kezét --, szüksége van rám, szüksége van az anyjára. Erős leszek Elza.
Olyan csendesen, olyan meghatóan beszélt, hogy Elza dühe elpárolgott. Letérdelt Vivien elé, átölelte derekát és ezt suttogta:
-- Tudom, hogy erős leszel Vivi és én ígérem, segítek neked. De megdöbbentettél, mert eddig nem tettél említést arról, hogy terhes vagy. Tudja Richárd?
Vivien felkapta a fejét.
-- Nem Richárdé a gyerek!
-- Neem? Akkor Endréé?
-- Igen. -- sóhajtotta Vivien és most mindent elmondott barátnőjének, hogyan tudta meg, hogy terhes, hogyan próbálta Endre ezzel zsarolni, hogy a baleset nem baleset volt, hogy ő akarta megölni a babát is és saját magát is.
Elza némán, tágra nyílt szemekkel hallgatta Vivien borzalmas beszámolóját.
-- Istenem Vivi, te rettenetes, hogy mi mindenen mentél keresztül! Szegény kis barátnőm még csoda, hogy nem roppantál össze! -- mondta, amikor Vivien elhallgatott, s nem győzte könnyeit visszafojtani. Nem akart sírni a lány előtt, mert erőt akart neki adni, azt akarta, hogy Vivien erősnek lássa őt, támaszának, akire rábízhatja magát, jó kezekben lesz.
-- Tud rólam Richárd? Tudja hol lakom? -- kérdezte.
Vivien ismét bólintott a fejével.
-- Tud Elza, meséltem neki rólad. Azt nem tudja, hogy hol laksz, de a színháznál ezt könnyűszerrel megtudakolhatja.
-- Így igaz. -- mondta Elza. -- Akkor eltűnünk innen. -- azzal a telefonhoz ment, tárcsázott és beszélt valakivel.
Vivien nem tudta követni a beszélgetést, de amikor Elza befejezte a telefonálást, elmondta neki, hogy egy időre mind a ketten elköltöznek a nagynénikéjéhez.
Kényelmesen dőltek hátra a szék támlájának vacsora után Vivien is és Richárd is. Gondolataik szabadon szárnyaltak, végig járták az elmúlt három hét boldog, együtt töltött helyeket. A hófedte hegyoldalakat, a mókusokkal, őzekkel teli erdőket, a csúszós sétányokat. El-elidőztek egy-egy magas törzsű fánál, ahol édes csókot loptak egymás ajkairól, egy sziklánál, ahonnan gyönyörködtek a táj szépségében, figyelték a magasban keringő, élelmet kutató sasmadarat.
Csodálatos volt ez az üdülőben töltött idő, de sajnos letelt a szabadságuk és visszatérnek a városba, a hétköznapok egyhangúságába, vissza a munkájukhoz. Ez az utolsó estéjük itt, s holnap délután már indul velük a vonat haza.
Vivien behunyta a szemét és szomorúan búcsúzott már most e kedves helytől, ahol összetört szíve behegedt, és ahol megtalálta a szerelmet, az igazi, mély, drága szerelmet, ami nélkül, csak most érezte, milyen szegény és sivár volt idáig az élete. Ez a szerelem bearanyozta tündöklő fényével élete minden pillanatát.
Azért búcsúzott szomorúan, mert itt nagyon boldog volt, s ki tudja, mit hoz a holnap?
Ez a búcsú estjük, nemcsak nekik, hanem a velük együtt ideérkező turista társaiknak is, akik ugyancsak orrukat lógatva üldögélnek az asztaluknál. Ők is sajnálják itt hagyni ezt a kellemes üdülőhelyet, ami annyi szépséget, pihenést nyújtott nekik.
Vivien kinyitotta szemét, rámosolygott Richárdra, ki szintén ebben a pillanatban ocsúdott fel mélázásából.
-- Letelt az üdülésre szánt időnk, nemsokára hazamegyünk, de te még mindig nem meséltél magadról semmit. -- mondta Vivien a férfinak és átnyúlva az asztalon, kedvesen megsimogatta ott nyugvó kezét.
-- Valóban nem sokat árultam el magamról -- válaszolt kissé feszengve a férfi --, pedig sok mondanivalóm lenne, de ami késik nem múlik. -- húzta el a száját kényszeredett mosolyra. -- Remélem nem lesz késő bepótolni. -- s tekintete messze révedezett. -- Jobb lett volna mindent elmondanom -- gondolta közben --, legalább lett volna ideje Viviennek feldolgozni a hallottakat, de így holnap kész tények elé állítom. Ki tudja, hogy reagál rá? -- és összeszorult a szíve.
-- Talán jó lesz, rendbe lesz minden, talán nem rontottam el semmit azzal, hogy halogattam az időt, hogy beszéljek magamról.
A lány finom érzéke rosszat sejtett. Feltűnően elborult a férfi tekintete, hosszúnak tűnt a hallgatása, de Vivien elhessegette magától a rossz gondolatokat.
-- Nem lehet semmi baj közöttünk. -- gondolta. -- Igyunk búcsúzóul egy pohárka pezsgőt. -- mondta vidáman.
-- Ez jó ötlet! -- nevetett fel a férfi megkönnyebbülve, hogy elsuhantak feje fölül az ott tornyosuló komor fellegek. Intett a pincérnek és megrendelte az italt.
-- Az együtt töltött kellemes napokra és ránk váró boldog életre! -- emelte fel poharát Richárd.
-- A beteljesült és örökké tartó szerelmünkre! -- mondta csillogó szemekkel Vivien és könnyedén hozzákoccintotta poharát a férfiéhez.
Ekkor megszólalt a zene, halk, andalító zene, mely táncra csábította a vendégeket.
Richárd és Vivien is táncolni mentek. Egymáshoz simulva, lágyan ringatták testüket a zene ütemére.
Vivien mindenről megfeledkezett Richárd karjai között. Fejét felemelte, hogy a férfi arcát láthassa, aki olyan szerelmesen nézett rá, hogy szinte elolvadt a boldogságtól. Richárd közelsége, ölelése, de a pezsgő mámorító ereje is közrejátszott, hogy a lány testét forróság öntötte el, szemei csillogtak, és feltámadt benne a vágy a szeretkezésre. Egy leheletnyire még jobban a férfihoz simult, ki azonnal reagált a néma felkínálkozásra.
A lány füléhez hajolt:
-- Szeretlek és elrabollak, mert rettenetesen kívánlak. -- súgta vágytól izzó hangon.
Vivien bólintott és engedelmesen indult szerelmese után, ki kézen fogva vezette gyengéden a kijárat felé. A lépcső alján könnyedén a karjaiba kapta és felsietett vele az emeletre. A szobában álltak egymással szemben, s csak nézték egymást. Majd Richárd lassan, nagyon lassan vetkőztetni kezdte Vivient. Lehúzta a lány ruhájának előbb a bal, majd a jobb pántját a vállairól, s lassú mozdulattal tolta le a ruhát a csípőjéről, leengedve a szőnyegre. Azután két ujjával lehúzta a piciny, leheletnyi bugyit, s ekkor érzéki simogatásba kezdett, közben apró csókokkal borította a lány nyakát, melleit. Letérdelt eléje, s csókokkal halmozta el a hasát, a köldökét, ölének legérzékibb hajlatát.
Vivien ajkát a gyönyörtől halk sikolyok hagyták el. Teste vonaglott a férfi szájának érintésétől. Nem bírta tovább a várakozást, vére a végsőkig felforrósodott, olyan vágy fogta el, hogy majd eszét vesztette.
-- Ricsi, tégy a magadévá, nem bírom tovább! Gyere a tied akarok lenni most azonnal. -- azzal felhúzta a földről a férfit és segített neki vetkőzésben. Türelmetlenül tépte le róla a zakót, az inget. Amikor az utolsó ruhadarab is a földre hullt, Vivien leereszkedett a szőnyegre, hanyatt feküdt. Kitárta két karját, s csak suttogta és suttogta a férfi nevét, aki engedelmeskedett a hívásnak, a lány fölé térdelt és a magáévá tette.
Együtt rohantak a mennyország kapuja felé, mely egyszerre nyílt meg előttük és egyszerre léptek oda be a fényességbe, tündéri muzsikával kísérve.
Már pitymallott, amikor Richárd elhagyta Vivien szobáját.
*
Vivien az utolsó holmiját is belegyömöszölte a bőröndjébe. Ráült és ép kezével nehézkesen húzta be a cipzárat.
-- Így ni. -- nyögte elégedetten, mikor végre engedelmeskedett erejének a bőrönd zárja.
Felállt, körbenézett a szobában. Furcsa érzés tört rá, valami fájó érzés, ami kedvét szegte. Boldog volt itt, túlon-túl boldog, olyan, mint a mesében. Hirtelen jött édes boldogság, ami úgy érezte itt akar maradni e falak között.
-- Eh, butaság! -- rázta meg bozontos hajfürtjeit. -- El innen rossz gondolatok! Együtt utazunk el Richárddal és velünk jön a boldogság is, nem hagyjuk itt.
Az órájára nézett, mindjárt tíz óra.
-- Hiányzik Ricsi. -- sóhajtotta. -- Reggeli után elköszönt és megkérte, hogy ne haragudjak, de van egy kis elintézni való dolga. Az ebédnél találkozunk. -- mondta és a lánynak úgy tűnt mintha rejtélyesen mosolygott volna.
Viviennek úgy tűnt, hogy ideges, nyugtalan valamiért Richárd.
-- Sétálok egyet ebéd előtt. Jobban telik az idő és közben el is búcsúzok mindentől. S talán ezek a nyugtalanító gondolatok is kiszellőznek a fejemből.
Lassú, komótos lépésekkel indult neki a sétának, hogy felkeresse és elköszönjön mind attól a kedves helytől, fától, sziklától, ami mind őriz egy-egy kedves emléket. Egy édes, feledhetetlen csókot, egy halkan suttogott vallomást, egy érzéki simogatást. A fák, bokrok ismerősként bólogatva köszöntötték a meghatottan sétálgató, gondolataiba mélyedt lányt, aki magáról megfeledkezve, hol mosolygott, hol meg könny csillant a szemébe az elővillanó emlékek hatására, amit újra átélt.
Meg-meg állt egy fánál, felnézett a kopár ágak között ugráló mókusra.
-- Isten veled mókuska, ne feledj! -- motyogta Vivien, és úgy látta a kis állat visszaint.
-- Nem feledlek.
Vivien tovább sétált, kiért az erdő szélére és hirtelen előtűnt a távoli hegy, meredek lejtőjén magasra meredő fenyőfájával.
A lány tekintete megmeredt, összerezzent és érezte, mint önti el arcát, sőt az egész testét a szégyen pírja. Szívében éles fájdalom hasított.
-- Istenem bocsáss meg nekem rettentő vétkemért! Elhomályosult elmémmel majdnem megöltem drága magzatom. -- rebegte reszkető ajkakkal. Könnyei kicsordultak és hálát rebegett, amiért megmenekültek mindketten, ő is és gyermeke is.
Elfordult, mert nagyon bántotta a tett színhelyének látványa és oly közeli volt még az élmény, hogy félt, felszakad hegedő sebe.
Szomorúan hajtotta le fejét, csizmája orrával rugdosta a havat.
-- Elmúlt, nem időzhetem tovább ennél az emléknél. -- mondta és megkeményítette magát. Szeretettel simogatta meg hasát és indult visszafelé.
Kis kerülővel ért a kiserdőhöz, melynek utolsó fáit kerülte ki, hogy kiérjen az üdülőhöz vezető útra.
Már majdnem kiért az erdőből, de ekkor meglátta a szálló előtt álló Richárdot, aki az óráját nézte meg éppen.
-- Csak nem engem keres? -- futott át Vivien agyán a kérdés és már kiáltásra nyitotta a száját, hogy jelezze itt van, amikor feltűnt az úton egy fiatal, gyönyörű nő. Kézen fogva vezetett egy piciny gyermeket, aki így távolból nézve két éves körüli lehetett.
A gyermek, amint felfedezte a várakozó férfit, kirántotta kezét az asszony kezéből és futásnak eredt.
-- Apu! -- kiáltotta túláradó örömmel. -- Apu! -- s szinte repült Richárd felé, aki leguggolt, kitárta két karját a úgy várta a feléje futó gyermeket, majd felkapta, amint az odaért hozzá, megpörgött vele és csókkal halmozta el arcát, haját.
-- Szervusz kicsim! Úgy hiányoztál!
Közben a hófehér bundába öltözött nő is odaért hozzájuk. Vidáman nevetett. A férfi egyik kezével átölelte a vállát és megcsókolta.
Ha idegen szemmel nézi az ember, ez a jelenet olyan megható, olyan családias volt. De Vivien nem idegen volt. A gyermek kiáltása, hogy apu, mérgezett nyílvesszőként fúródott alig gyógyult szívébe, s óriási égő fájdalmat okozott.
Lábai a földbe gyökereztek, kiáltásra nyílt szája tátva maradt. Levegő után kapkodott, tüdeje majd szétrepedt.
-- Uram, könyörgöm, nyíljék meg alattam a föld! Istenem, ezt nem bírom elviselni! Ez több, mint amit elgyötört elmém elbír! -- nyöszörgött, nem, inkább nyüszített Vivien, mint egy megsebzett kutya. S úgy érezte forogni kezd vele az erdő, a hegy, a szálloda épülete és vele együtt forog Richárd, a gyönyörű nő, akinek a szemében csillog a viszontlátás öröme és forog a csöpp gyermek.
Vivien megszédült, neki tántorodott a fa törzsének, háttal végig csúszott rajta, majd lehuppant a havas földre. Nem tudta meddig ülhetett ott. Az idő hosszúnak tűnt neki, pedig amikor felocsúdott kábultságából, azok hárman még mindig ott álltak és önfeledten beszélgettek, sőt kacagásuk is eljutott a lány füléig és méregként csöpögött megkínzott szívébe.
-- Nem láthatnak meg engem! -- ugrott fel a fa alól. -- Nem adom meg nekik ezt az örömöt, hogy lássák szenvedésemet, ami biztos tükröződik az arcomról.
Szívében a fájdalom érzése elviselhetetlenné erősödött.
-- Összetörték ismét a szívem! -- jutott eszébe keserűen a fájdalom hatására.
-- Összetörted Richárd a szívem! -- ismételte kétségbeesve, miközben igyekezett megkerülni az üdülő épületét, hogy a hátsó bejáraton jusson be a hallba, megelőzve a boldog, vidám családot.
Szédelegve botladozott fel a lépcsőn. A három hét alatt most tűnt először irtó magasnak a második emelet. Nem akartak elfogyni a lépcsőfokok. Alig várta, hogy a szobájába rejtőzhessen, ahol egy pillanatra megállt. Két kezét hevesen dobogó szívére szorította. Szemei égtek a feltörni akaró könnyektől.
-- Menekülnöm kell innen minél előbb!
A telefonhoz vánszorgott. Megkérte a portást, hogy rendeljen számára azonnal egy taxit.
-- Milyen jó, hogy reggel mindent elintéztem. -- mondta hangosan, mintha lett volna valaki a szobában rajta kívül és hozzá beszélne. Gondolatai zavarosan keringtek az agyában.
-- Hát ezért nem beszélt magáról Richárd!? Nem akarta bevallani, hogy nem szabad, hogy őt csak unaloműzőnek használta, csak azért foglalkozott vele, hogy kellemesen röppenjen el a három hét. Hogy lehet ilyen élethűen, ilyen kegyetlenül hazudni a szerelmet. Nem, ez nem lehet igaz! -- rázta meg a fejét, olyan erővel, hogy megszédült és elesett. Elterült a szőnyegen, de fel is ugrott nyomban.
Eszébe jutottak barátnője, Elza szavai, aki érdekes módon, talán megérzésből figyelmeztette, hogy nemcsak unaloműzőnek használja őt fel Ricsi? Oh, hogy ráhibázott!
-- Írnom kell Richárdnak egy pár sort, tudatom vele, hogy nem kell félnie, eltűnök az életéből örökre! -- azzal papírt, tollat fogott és reszkető kezekkel pár sort írt.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.
-- Lánc kisasszony itt a taxi. -- hallotta Vivien a portás hangját az ajtó előtt.
Vivien felkapta ép kezével az egyik bőröndjét és körül sem nézett búcsúzóul a szobába, az ajtóhoz sietett. Kilépett.
A portás hátrahőkölt, ahogy meglátta a lány feldúlt arcát.
-- Valami baj van? -- kiáltott fel ijedten.
Vivien kényszeredett mosolyra húzta el a száját.
-- Dehogy, nincs semmi baj. Kérem segítsen lehozni a másik bőröndöm.
-- De ... de, olyan sápadt és ... -- dadogta együtt érzően a portás.
-- Semmi bajom, a búcsúzás fáj kissé. -- vágott a férfi szavába a lány és a lifthez ment. Utána a portás, cipelve a súlyos bőröndöt.
Meg szerette volna kérdezni, hogy az Árvai úr nem utazik vele? De nem mert tolakodni.
A hallban a lány idegesen nyújtott kezet neki, köszönő és búcsúzó szavakat rebegett.
-- Ezt adja át kérem Richárdnak. -- nyújtotta át a levelet, majd kisietett az ajtón, mert a folyosó felől meghallotta Richárd boldogságtól csengő hangját.
Beugrott az autóba, csomagjait a sofőr elhelyezte a csomagtartóba.
-- Az állomásra legyen szíves vinni. -- mondta a sofőrnek barátságtalanul.
A taxi elindult. Vivien hátra sem nézett, nem akarta látni még egyszer azt a helyet, ahol annyira összetörték a szívét, hogy talán remény sincs arra, hogy egyszer még rendbe jöjjön.
-- Az én szívem már soha többé be nem gyógyul, mert így senkit nem fogok szeretni. Nős ember, családja van, játszott velem! -- zúgott a gondolat a fejében. -- De miért mondta, hogy örül annak, hogy gyermekem lesz? -- fűzte tovább a gondolatait. Miért, oh Istenem hetek óta mennyi, de mennyi miért van az életemben. Richárd még gonoszabb, mint Endre, mert ő egy megsebzett nőt használt ki. Egy védtelen, gyenge nőt, aki úgy kapaszkodott bele, mint egy vízben fuldokló kapaszkodik egy vékony szalmaszálba. Mennyire fogadkoztam, hogy nem engedek magamhoz közel többé egyetlen férfit sem, és tessék az elsőbe, aki az utamba került, beleestem.
Gyomra megremegett, szíve erősen kalimpált.
-- Nem beleestem, hanem megszerettem, s annak ellenére, hogy becsapott, hogy kijátszotta legszentebb érzelmemet, szeretem, nagyon szeretem, most is szeretem. -- vallotta be magának szomorúan.
A taxisofőr a tükörből nézte a lány vergődését.
-- Olyan, mint aki meghabarodott. Vajon mi történhetett vele? Elveszítette valakijét, aki közel állt hozzá, anyját, apját? Olyan fiatal, olyan szép, s milyen rettenetes fájdalom ül az arcán, s a tekintetében. Vergődik, mint egy megsebzett kis galamb. -- állapította meg, s sajnálkozást vett észre magában a lány iránt.
Megérkeztek a pályaudvarra. Vivien nehézkesen szállt ki az autóból. A sofőr segített neki most is, a bőröndöket készségesen vitte a lány után, s amikor Vivien kiegyenlítette a számláját, udvariasan, mély meghajlással köszönt el tőle. Gondolatban kérte a sorsot, hogy legyen hozzá kegyes, és ne legyen ilyen kegyetlen e kedves, fiatal teremtéshez.
Vivien megérdeklődte, hogy mikor indul vonat a fővárosba, mert az ő útja nagyon sietős.
-- Perceken belül indul egy szerelvény -- mondta a forgalomirányító --, de ez nagy kitérővel érkezik a végállomásra, és ráadásul minden állomáson megáll. Késő éjjel fog hazaérni. Ha vár, akkor másfél óra múlva indul az expressz, ami egy-kettőre a fővárosba röpíti.
-- Nem ,nem, addig nem várok! -- tiltakozott hevesen Vivien. -- A személyre kérek jegyet és megkérném lenne szíves valakinek szólni, aki segítene feladni a bőröndjeimet.
-- Azonnal intézkedem. -- szólt a vasutas férfi és ránézett a lány gipszes kézfejére, ami kilátszott a bunda ujjából.
-- Volt egy kis kéztörés síelés közben? -- érdeklődött részvéttel a hangjában.
Vivien csak bólintott, nehezére esett társalogni. Elindult a szerelvény felé. Amint felszállt rá és a fülkébe ment, kesernyésen elmosolyodott.
-- Ismét menekülök. Három héttel ezelőtt összetört szívvel menekültem ide és most egy még jobban összetört szívvel menekülök innen. S most a sérült kezem miatt üres fülkében sem húzódhatok, hogy engedhetném kitörni könnyeimet, ami megkönnyebbülést jelentene háborgó lelkemnek. Hiszen rá leszek utalva valakire, aki segít a leszállásnál.
Így nem is keresgélt kényelmes, üres fülke után, hanem kinyitotta az első fülkeajtót és belépett. Nyomában a hordával, aki készségesen elhelyezte, busás borravaló reményében, Vivien bőröndjeit a csomagtartóba.
Két nő és egy idősebb férfi ült már a fülkében. Vivien udvariasan köszönt, nagy nehezen levetette bundáját. A férfi szolgálatkészen ugrott fel és segédkezett neki, amit halk szóval köszönt meg a lány. Behúzódott a sarokba, szemeit lecsukta és órákig így ült mozdulatlanul.
*
+
Richárd, miután felért a fővárosba, hazavitte húgát és kislányát, elköszönt tőlük, autóba ült és elindult megkeresni Vivien lakóhelyét.
Erősen törte a fejét, hogy hol, kinél járt aznap este, amikor a véletlen útjába küldte a lányt, aki akkor egyszerűen nekirohant az autójának. Gondolkodott, gondolkodott, de nem járt szerencsével. Egyszerűen nem jutott eszébe.
-- Lehet, hogy egy beteg gyermekhez hívtak. -- sóhajtott szomorúan. -- Beteg? -- villant ismét élesen agyába a gondolat.
-- Hisz azt tudom ellenőrizni! -- kiáltott fel. Nyomban egy parkolóba irányította az autót. Elővette a noteszét.
-- Mikor is volt az? Hányadikán? -- s elkezdte visszaszámlálni a napokat. -- Megvan! November tizedikén volt.
Gyorsan felkapta a jegyzettömbjét és hamarosan megtalálta, amit keresett. A beteg nevét és lakcímét. reménnyel telve indította be autója motorját. Bízott benne, hogy megtalálja a házat, amelyikbe lakik drága szerelme.
-- Vivien, édes kicsi lányka, miért rohantál el? Nem bízol bennem, nem hitted el, hogy oly nagyon szeretlek, mint eddig még soha senkit? A lelkemmel szeretlek Vivien! Oh, miért is nem mondtam el mindent! Miért nem hallgattam a belső hangra, amely figyelmeztetett, hogy baj lesz, ha nem tárom ki a lelkem!
Miközben gondolatai kavarogtak a fejében és szidta magát, odaért a beteg kisgyerek lakóépülete elé.
-- Itt volnék tehát -- állt meg az épület előtt --, és most innen a legrövidebb utat választottam, szokásomhoz híven, akkor este hazafelé. -- dörmögte, azzal megfordította az autót és nagyon lassan gurult vele, közben figyelmesen tekintett kifelé az ablakon, hogy felfedezzen egy pici dolgot, hogy legyen végre egy halvány pontja, ami után megtalálhatja Vivien lakásának épületét.
Azt tudta, hogy az út jobb oldalán elhelyezkedő házakat kell figyelnie, ugyanis arról az oldalról lépett le Vivien az autó elé.
-- Istenem, hiszen ezek a házak majdnem mind egyformák! -- sóhajtott fel kétségbeesetten. -- Csak tudnám mennyi ideig haladtam akkor este hazafelé, amikor bekövetkezett a baleset!
Ment még egy darabig előre, akkor elhatározta, hogy leállítja az autót és itt minden épület lépcsőházaiba bemegy, elolvassa a névtáblákat és ha kell becsenget egy-két lakásba és tudakozódik Vivien felől. Talán lesz valaki, aki ismeri és felvilágosítást tud adni, hogy hol lakik.
Így nagy léptekkel elindult abba a lépcsőházba, amelyik előtt épp megállt.
Már sötétedni kezdett az idő, az utcán már égtek a lámpák. Hogy el tudja olvasni a lakók névsorát a lépcsőház falára felfüggesztett táblán, fel kellett kapcsolnia bent a villanyt.
-- Balogh Sándor, Csík Péter -- olvasta hangosan és óriásit dobbant a szíve --, Lánc Vivien. -- Micsoda véletlen! -- kiáltott fel és már futott is fel a lépcsőn.
Zihálva ért Vivien lakása ajtaja elé. Kopogott. Semmi válasz. Ekkor megnyomta a csengő gombját. Várt. Nem hallott semmi neszt a lakásból. Idegesen nyomta meg újból a gombot, de már tudta, hogy hiába, nincs a lakásba senki. És ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy nem is lehet még itthon, mert a vonat, amelyikkel Vivien elutazott az üdülőhelyről, csak késő este fog megérkezni a pályaudvarra, mert az a fél országot bejárja előbb.
-- Oh, hogy ez nem jutott előbb az eszembe! -- gondolta bosszúsan. -- Nem baj. -- mondta magának -- legalább megtudtam, hogy hol lakik?
Hazament, felhívta a pályaudvari információt, megérdeklődte, mikor várható a vonat befutása az állomásra?
-- Ott foglak várni szerelmem. -- mosolygott kissé megnyugodva --, s a karjaimba kaplak és nem engedlek el soha többé. Elmondom zaklatott életem, melynek sötétjét ezután Te beragyogod.
Ólom lábakon vánszorgott az idő. Richárdnak legalább is úgy tűnt. Pedig tett-vett a lakásban, lezuhanyozott. Egy üveg édes pezsgőt sem felejtett el a jégszekrénybe tenni, hogy kellő hőfokra hűljön, mire Viviennel hazaér.
Amikor elérkezett az indulás ideje, magára kapta kabátját, lefutott a lépcsőn és beült az autóba. Nagyon izgatott volt. Alig várta, hogy viszontlássa szerelmét, de ugyanakkor félt is a találkozástól, bár ismerve Vivient és azt a mély szerelmet, amit a lány érez ő iránta, tudta, hogy minden rendben lesz.
Beindította az autó motorját és gondolatai annyira lekötötték, hogy nem nézett a tükörbe, nem győződött meg, hogy nem jön-e jármű, kihajtott az útra és ebben a pillanatban nekirohant egy autó. Olyan lökést kapott, hogy az autó megpördült és nekiütközött a szeméttároló betonfalának.
A baloldali lámpa burája csörömpölve tört apró darabokra és hullt az útra.
A másik autó szintén megpördült, de a vezetője nem vesztette el uralmát az autója fölött. Erősen fogta a kormányt, a fékre lépett és ügyesen manőverezett, így kivédte, hogy nekiütközzön Richárd autójának, vagy a betonnak.
Majdnem egyszerre ugrottak ki az útra. Richárd bűnbánóan nézve közeledett a másik férfi felé, ki vicsorította ugyan a fogait, de látva társa arckifejezését, visszaszívta kitörni kívánkozó káromkodását.
-- Ezt jól megcsináltuk! -- csak ennyit mondott.
-- Én vagyok a hibás. -- mentegetődzött Richárd. -- Én okoztam a balesetet. Kíván rendőrt hívni, vagy intézzük el mi az ügyet? Ugye nem sérült meg? -- kérdezte mindezt egy szuszra, közben arra gondolt, hogy lekéste a vonat érkezését, mert ha rendőr nélkül rendezik is a dolgot, mire befejezik, már sehogy sem ér ki az állomásra időben. Az ő autója nincs olyan állapotban, hogy mehetne vele, s mire taxit kerít, már késő.
Nem volt mit tennie, belenyugodott.
-- Majd a lakása előtt várom! -- gondolta leverten, s bár nem volt babonás, most még is úgy érezte, az isten keze van a baleset mögött.
Elintézték a formaságokat, betétlap cser és a többi. El voltak keseredve az összetört autók láttán. Mind a két autónak a motorja azonban működött, így a férfi elment. Richárd beállt az autójával a garázsba.
A lakásáról taxit rendelt és odavitette magát Vivien lakása elé. Fázósan fogta össze mellén a kabátját. Lassú léptekkel sétált fel és alá a lépcsőház előtt. Az éles északi szél hol az arcába, hol hátul a nyakába csapta a havat, mely egyre sűrűbben és sűrűbben hullt alá a teljesen beborult, komor felhőkből.
Egyre gyakrabban pislogott az órájára Richárd, ahogy telt az idő. Már mélyen bent volt az éjszakában, de Vivien még sehol.
Ekkor eszébe jutott, talán van az épületnek hátsó bejárata és és a lány már fenn van a lakásban.
Felpillantott a tízemeletes házra és próbálta találgatni, melyik lehet Vivien szobájának az ablaka, de fogalma sem volt róla, melyik az. Szabályszerűen rázta a hideg, úgy fázott.
Belépett a lépcsőházba, villanyt gyújtott és megnyugodva tapasztalta, csak ez az egy bejárat van. Tehát kizárt, hogy elkerülték egymást.
Várakozott még majdnem egy óra hosszat, amikor úgy döntött, hazamegy, mert belátta, nincs értelme továbbra is itt strázsálni. Vivien valóban elrejtőzött előle, ahogy azt a levélben írta. Világossá vált, hogy nem tér ide haza.
-- A barátnőjéhez ment. -- gondolta és szíve összefacsarodott.
Lelkéből mély, szomorú sóhaj szakadt fel. -- Egy reményem van még, holnap végig járom a színházakat, talán több szerencsém lesz. Vivien nem adom fel! Meg kell találjalak! Te az enyém, én a tiéd vagyok! -- suttogta, miközben gondolataiba mélyedve ballagott a buszmegálló felé, bár már azt is feladta, hogy ilyen későn lesz még busz.
Éjfél is elmúlt, mire hazaért. A harmadik utca sarkán sikerült taxit fognia.
Kedvetlenül lépett a lakásba. Levetette kabátját, cipőjét. Jó forró vizet engedett a kádba és nyakig elmerült benne, hogy átfagyott teste felengedjen, átmelegedjen.
Fürdés után köpenyt húzott magára, töltött egy pohár konyakot és leült a fotelba. Testének legparányibb része is sóvárgott a lány után. Orrában érezte illatát, fülében csengett kedves hangja.
-- Hol lehet? -- gondolta újra és újra. -- Rettenetesen szenvedhet. Istenem add, hogy hamarosan rátaláljak!
+
Vivien és Elza a város külső peremén épült kis családi házban egy parányi szobában kényelmesen berendezkedtek.
Elza nénikéje hófehér hajú, örök vidám nénike, szívélyesen fogadta unokahúga bájos barátnőjét. Nem kérdezett semmit, pedig Vivien tartott tőle, hogy kérdések özönével zaklatni fogja, mint az idős emberek általában, kíváncsiságból. De kellemesen csalódott e kedves nénikében, aki nem faggatózott.
Barátságosan duruzsolt a kandallóban a tűz, kellemes meleget árasztott. A két lány szótlanul, szomorkás hangulatban üldögélt a heverőn, iszogatták kávéjukat.
-- Vivikém, nem akarlak oktatni, de tudod, hogy letelt a szabadságod, ma be kell jönnöd a színházba. -- szólalt meg halkan Elza. -- Még akkor is, ha a kezed miatt táppénzen vagy, be kell jelentened.
Vivien megrázta a fejét:
-- Nem felejtettem el. Bemegyek oda is és ezenkívül még sok elintéznivalóm van. -- mondta. -- Ha megittam a kávém -- és az órájára sandított --, első dolgom lesz, hogy felkeresem a nőgyógyászom. Ez a legfontosabb. Azután, mielőtt a színházba mennék, elugrom Endréhez, visszaadom neki a karkötőt.
-- Ha megengeded veled megyek. -- ajánlotta fel Elza.
-- Az nagyon jó lesz. -- fogta meg hálásan barátnője kezét Vivien. -- Gyengének és kimerültnek érzem magam, örülök, hogy mellettem leszel.
A nőgyógyászati rendelőben elég sokan voltak, de Vivienék helyet foglaltak és türelmesen várakoztak. halkan beszélgettek.
Végre Vivienre került a sor. Barátnője bátorítóan megszorította a kezét.
-- Bátorság kicsi! -- súgta neki.
Vivien gyengén rámosolygott, mintha azt mondta volna, nem félek, erős vagyok.
Az orvos megvizsgálta Vivient. Közölte vele, hogy tizenkettedik hetes a terhessége, s miután a lány felöltözött, leültette magával szemközt az íróasztal túlsó oldalánál. Kérdőn nézett a szemébe. Vivien megértette a néma kérdést.
-- Megtartom doktor úr a babát. -- mondta határozottan csengő hangon. -- Szükségem van rá.
Az orvos elmosolyodott, felállt, odalépett Vivienhez és kedvesen átölelte a vállát.
-- örülök, hogy így döntött. Szívből örülök. -- mondta. -- De nem tetszik a sápadtsága meg a szomorúság, ami a szeméből sugárzik. Nem kérdezem, mi az oka, ha többet jön vizsgálatra, remélem több bizalma lesz hozzám és elmeséli. Látom egy kis baleset is érte. -- fogta meg a lány begipszelt kezét. -- Ha leveszik a gipszét, jöjjön el és betegállományba veszem, legalább is addig,míg jobb kedvre nem derül. Azt tudom, hogy nem a baba miatt lógatja így az orrát. A kicsi egyébként májusi lesz, a szerelem hónapjában születik meg.
-- Nem doktor úr, valóban nem a baba az oka a szomorúságomnak. Nagyon köszönöm a kedvességét. -- mondta Vivien és felállt.
-- Minden második héten szeretném megvizsgálni, mondjuk -- lapozott a naptárában --, mondjuk keddi napokon. ha azonban bármi panasza vagy problémája lenne, azonnal jelentkezzen!
Búcsúzóul kezet fogott Viviennel, rákacsintott és azt mondta:
-- fel a fejjel kislány!
halvány mosoly ült ki Vivien szája szögletében.
-- Na ezen túl vagyok. -- lépett barátnőjéhez Vivien. -- Májusban várhatom a babát. A neheze még hátra van, Endre. -- és egy mélyet sóhajtott.
Elza sajnálkozva nézett rá.
-- Van egy ötletem! Add fel neki postán a karperecet, így elkerülöd a találkozást vele. Neked is jobb lesz és azt hisze neki is. Mit szólsz hozzá?
-- Nem rossz ötlet. -- válaszolta Vivien, miközben magára húzta kabátját. -- Délutánig azért még gondolkodom rajta.
Ebéd után a két jó barát elnyújtózott a kényelmes heverőn és beszélgettek. Tervezgették a jövőt, de Vivien gondolatai sűrűn elkalandoztak. Szemei könnyben úsztak és Elza tudta, hogy rettenetesen fáj barátnője sebe, melyet Richárd ejtett rajta. Abban bízott, hogy az idő jó orvos lesz, no meg a kisbaba, ha megérkezik, feledteti Viviennel a múltat.
A kellemes meleg, melyet a kandalló árasztott, meg az éjszakai virrasztás megtette a hatását, a két lány elpilledt és édesdeden elszunyókáltak.
Elza nagynénje ébresztette fel őket.
-- Hétalvók, ébredjetek, vár benneteket a színházi próba! -- rázogatta meg őket kedvesen.
A lányok nagyokat ásítva öltözködtek, miközben jóízűen hajtották fel a teát, amit a nénike hozott nekik.
-- Elza, úgy döntöttem, hogy elfogadom a tanácsod és postán adom fel a karkötőt. -- mondta Vivien és be is csomagolta rögtön a kis ékszert. Megcímezte. -- Nincs kedvem bemenni a színházhoz. Megrohannának a lányok a temérdek kérdéseikkel, hogy hogyan törtem el a kezem, miért vagyok sápadt, miért vagyok szomorú? Kérlek Elza ments ki Béla bácsinál, vidd el az orvosi igazolásom. Én elmegyek a postára, s ha elintéztem a kis csomag feladását, visszajövök és várlak téged. A nénikédnek segítek, ha megengedi, összeütni egy kis vacsorát.
-- Ahogy gondolod Vivi. Abban igazad van, hogy a lányok nem hagynának békén addig, míg nem válaszolnál az összes kérdéseikre. Talán jobb is, ha nem jössz be.
A postáig együtt mentek. Ott Elza elköszönt barátnőjétől és felugrott a megállóban álló villamosra. Idegesen nézett az órájára.
-- Az ördögbe is elég jól elszaladt az idő, a végén elkések! -- jegyezte meg magában bosszúsan.
Erőssége volt a pontosság.
A negyedik megállóban sietve szállt le a villamosról és a hátralévő utat a színházig, futva tette meg. Gyorsan kapkodta a levegőt, amikor végre belépett a hatalmas boltíves kapun.
-- Sikerült időben ideérnem. -- sóhajtotta elégedetten.
Egy pillanatra megállt, hogy kissé kifújja magát. Ekkor meglátta, hogy Béla bácsival, a karmesterükkel, egy férfi beszélget, aki nagyon idegesnek tűnt.
-- Milyen jóképű férfi! -- jegyezte meg gondolatban és elindult feléjük.
Mind a két férfi, amint észrevették közeledését a folyosón, feléje fordították a fejüket.
-- Elzám, Az utolsó percben érkezett! -- mosolygott barátságosan a közelgő lányra a karmester. -- Már azt hittem nem jön! Pedig magácska a pontosság mintaképe.
-- Már itt is vagyok. -- mondta Elza, még mindig kapkodva a levegő után. -- Futottam.
El akarta őket kerülni, de a karmester megfogta a karját.
-- Elza, legyen szíves egy pillanatra. Ez az úr Vivient keresi. Tud segíteni?
Elza testén ideges rángás futott végig, mint akit áramütés ért. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy ez a férfi, Richárd.
-- Tehát idetalált a színházhoz. Vivien jól gondolta.
Erre a találkozásra nem számított, nem készült fel, s most törheti a fejét ..., mit is mondjon?
-- Csak ügyesen Elza, semmi kapkodás, a barátnődért harcolsz! -- mondta magának gondolatban.
-- Miben lehetek a segítségére uram? -- kérdezte a férfitől, s nyugalmat erőltetve magára, bátran nézett a szemére.
-- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Árvai Richárd vagyok. Ön a barátnője úgy hallottam Lánc Viviennek. Őt keresem. Segítsen nekem megtalálni. Könyörgöm, ha tudja hol van, vezessen oda! -- oly szívhez szólóan könyörgött, hogy a karmester is és Elza is meghatódott.
Annyi fájdalom csengett ki a hangjából, hogy Elza majdnem megingott. Már, már azon volt, hogy megmondja, hol van Vivien, de felülkerekedett benne a kétség, hogy ezzel újra fájdalmat okozna barátnőjének.
-- Ha családja van, ne Vivien után futkosson! -- szaladt ki majdnem a száján, de időben visszatartotta a kikívánkozó megjegyzést, amit nagyon szeretett volna a férfi fejéhez vágni.
A férfi azonban kitalálta a gondolatát, mert megragadta a lány karját, önkéntelenül megrázta.
-- Nem vagyok nős! Borzasztó félreértés van Vivien és közöttem! Özvegy vagyok, két éve a kislányunk születésénél halt meg a feleségem szegény. Azóta egyedül élek, a húgom segít Adrient nevelni, gondozni.
Elza felszisszent, fájt a karja az erős szorítástól.
Richárd röstelkedve engedte el a lányt.
-- Bocsásson meg, elragadtattam magam! -- mentegetőzött. -- Meg kell találnom Vivient, szeretem őt és ő is szeret engem. Elza, vigyen hozzá, nem tudok élni nélküle, szükségem van rá!
A karmester némán állt mellettük, szemei férfi létére könnybe lábadtak. Elzára nézett, aki lassan felemelte fejét, hangja elcsuklott, amint megszólalt.
-- Miért nem mondta ezt el Viviennek? Mire várt? Ha őszinte lett volna hozzá, megóvta volna őt is és saját magát is a rettentő szenvedéstől. Hogy szereti magát, azt én tudom igazán. Láttam, sőt látom őt szenvedni.
Szavai szemrehányás volt, de Richárd érezte, hogy Elza felengedett a fagyos ellenállásból, amit az előbb még egész lénye tükrözött és elvezeti őt szerelmeséhez.
Jól sejtette.
-- Tudom, hol van Vivien, már hogyne tudnám, de nekem most próbám lesz. -- kezdte a lány.
-- Elengedem Elzácska, elengedem. -- vágott a szavába a karmester. -- Elengedem, csak menjenek hamar ahhoz a kislányhoz és vigasztalják meg!
-- Köszönöm! -- nyújtott kezet Richárd hálásan. -- Nagyon köszönöm és ezennel felkérem, legyen az esküvői tanúm, mert remélem hamarosan oltár elé vezetem Vivient.
-- Boldogan elfogadom. -- derült fel a karmester arca és barátságosan megrázta a feléje nyújtott kezet.
-- Mehetünk? -- nézett kérdőn Elzára Richárd. -- Ha tehetném szárnyakon repülnék hozzá, hogy mielőbb a karjaimba szoríthassam.
Elza komolyan tekintett rá barátságos, barna szemeivel.
-- Egy feltétellel viszem Vivienhez, ha most ígéretet tesz, hogy minden születendő gyermekeiknek én leszek a keresztanyjuk.
Richárd mélyen elérzékenyült. Átölelte Elzát és cuppanós csókot nyomott mindkét arcára. Azután ünnepélyesen szívére tette kezét és így szólt:
-- Béla bácsi színe előtt esküszöm, hogy a leendő gyermekeinknek maga lesz a keresztanyja tündéri Elzácska, azt hiszem Vivien nevében is kijelenthetem. -- s semmi tréfa nem csendült ki a hangjából, nagyon komolyan gondolta, épp úgy, mint Elza is.
-- Akkor máris indulhatunk! -- mondta vidáman Elza, de rögtön össze is szorult a szíve, arra a gondolatra, hogy mit szól majd mindehhez Vivien?
+
Vivien feladta a postán a kis csomagot és egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel fásult lelkéből.
-- Ezen is túl vagyok.
Nem szállt fel sem buszra, sem villamosra, gyalog sétált vissza az ideiglenes lakóhelyére.
-- Legalább addig is telik az idő. -- suttogta.
Végtelen nyomott volt a hangulata.
-- Időt kell adnom magamnak, míg feldolgozom a történteket, míg rendezem magamban, hogyan tovább? Be kell rendeznem az életemet, át kell gondolnom merre lépjek, mire megszületik a baba nyugodt lélekkel kell fogadnom. Ennél szebb, nemesebb cél nem lehet, mint a gyermekemet felnevelni. Légy erős Vivien! -- biztatta magát.
Az idegen lakásban nem érezte magát valami jól, jobb szeretett volna a sajátjában lenni.
-- Miért is nem megyek haza? -- villant fel benne a kérdés. -- Miért gondolom, hogy Richárd keres? Most, hogy már tudja, hogy tudomásomra jutott, hogy felesége, gyermeke van, miért keresne? Ha jól belegondolok, szégyenében inkább jó messze kerül, hogy ne kelljen magyarázkodnia. Haza is megyek! -- határozta el magát, azzal amikor hazaért, fogta a bőröndjeit, beletette az apró holmikat, amiket kivett belőle.
-- Elzát telefonon felhívom estére és elnézést kérek tőle a gyors távozásomért. -- gondolta, miközben a telefonhoz lépett, hogy taxit hívjon.
Ebben a pillanatban lépteket és hangokat hallott, majd kitárult az ajtó és ott állt előtte Richárd, arcán boldog mosollyal, mellette Elza, láthatóan rettentően zavarban.
Vivien elsápadt, meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, mert azt hitte, mindjárt elvágódik.
-- Elza, te? Te lettél az árulóm? -- suttogta. -- Hát te is, akiben a legjobban bíztam?!
Richárd hozzálépett, térdre borult előtte és a könnyeivel küszködve így szólt:
-- Vivien szeretlek, légy a feleségem!
A lány csak állt, nézte a szeretett férfi arcát. Már, már simogatásra emelte a kezét, amikor tudatába értek a férfi szavai: " Légy a feleségem "
-- Hogyan? Mit mondott, legyek a felesége? Csúfot űz velem? Játszik?
Richárd látta a zavart Vivien szemeiben.
-- Vivien oszd meg velem az életedet, légy a feleségem.
-- De ... a fehér bundás nő ... a ... a feleséged ... és ...
-- Nem Vivien, ő a húgom és nem a feleségem. -- mondta a férfi és gyengéden megfogta a lány erőtlenül lecsüngő kezét.
-- A húgod? És a kislány? Hiszen azt kiáltotta: " apu "?
-- Ő az enyém, életem legdrágább kincse. -- válaszolta a férfi és szemében lágy szeretet csillant fel.
Elza lassan behúzta maga után az ajtót. Egyedül hagyta a fiatalokat. Látta, hogy jó úton haladnak a megértés. a megbocsátás, a boldogság felé.
-- Gyere szerelmem üljünk le és mindent elmondok az életemről, amit most már tudok, hogy az üdülőben jóval előbb meg kellett volna tennem. -- azzal leült a heverőre, maga mellé húzta a lányt és részletesen mindent feltárt eddigi életéből.
Vivien mozdulatlanul, csendben hallgatta, még a lélegzetét is vissza, visszatartotta, hogy azzal se zavarja a férfi beszédét.
Szomorú történet volt. Sajnálta az átélt szenvedésekért szerelmét. Könnyei, mely a férfiért, a pici gyermekért, de egyben a megkönnyebbülés könnyei is voltak, szabadon folydogáltak a szemeiből. Ép kezével szeretettel simogatta Richárd kezét. fejét annak vállára hajtotta és csak hallgatta, hallgatta a hosszú történetet.
Richárd a végére ért a beszámolónak, ami élete örömeiről és főleg a sok-sok szenvedéseiről szólt. Elhallgatott. A szobában hirtelen néma csend lett. Lehetett hallani, mint duruzsol a kandallóban a tűz.
Majd kis idő múlva a férfi ismét megszólalt.
-- Vivien, akarsz a feleségem lenni és a gyermekem anyja?
Csend. Vivien nem válaszolt.
Richárd ijedten emelte rá a tekintetét. Ekkor a lány lenyelte utolsó könnycseppjét, a férfi szemeibe nézett mélységes szerelemmel, mely majd kicsordult szívéből.
-- Igen Richárd, elfogadom a felém nyújtott kezet. Beleteszem az enyémet és míg élek azt akarom, hogy együtt éljünk, azt akarom, hogy vezess. A gyermeked pedig az én gyermekem máris, vigyél hozzá azonnal.
Most Richárdon volt a sírás sora. Szemeiből patakzott a boldogság könnye. Felállt. Felemelte ültéből a lányt is. Két kezébe vette arcát, ujjaival lágyan simogatta.
-- Te vagy az életem Vivien, egyetlenem! -- suttogta, majd lassan közeledett ajkával a lány ajka felé és forró, minden fájdalmat feledtető, boldog csókban forrtak össze.
+
Adrien már a kis ágyában feküdt, amikor Vivien és Richárd odaértek Anna lakásába. Anna meglepett arccal fogadta őket, de rögtön felderült, amikor megtudta, hogy a komor felhők elrepültek a fejük fölül. Ölelő karjaiba zárta Vivient és rábízta szerettei életét.
-- Tudom, hogy jó kezekbe lesznek, de arra kérlek, nekem is jusson egy ici-pici hely a szívedben. -- kérte és közben elpityeredett.
-- Szeretni foglak, ezt megígérhetem -- nyugtatta meg Vivien --, aki Ricsihez tartozik az énhozzám is.
-- Adrien, bár már fekszik, de még nem alszik. Várja az esti meséjét, amit vagy az apja, vagy én szoktunk neki mesélni. -- mondta Anna Vivien kérdésére, hogy hol van a kislány, amint kibontakoztak az ölelésből.
-- Az a szobája. -- mutatott az egyik ajtóra.
-- Egyedül szeretnék vele beszélni. -- kérte Vivien Richárdot.
A férfi igent intett a fejével.
-- Menj csak.
Vivien szív dobogva indult az ajtó felé. Egy pillanatra, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, megtorpant, vett egy mély levegőt.
Halkan nyitott be, majd ugyanilyen halkan csukta be maga után az ajtót.
A szobában félhomály derengett. A sarokban világított, barátságos fényt árasztva, egy halvány fényű éjjeli lámpa. A kislány az ágyában feküdt. Most felemelte a fejét, az ajtó felé nézett. Nem látta a belépőt.
-- te vagy Anna? -- kérdezte.
-- Nem Anna, hanem anya. -- felelte csendesen Vivien és a kiságyhoz lépett. A gyermek fölé hajolt.
-- Én vagyok kicsim, az édesanyád.
A kislány tágra nyílt szemekkel nézett először Vivienre, majd két karjával átfogta a föléje hajoló lány nyakát, arcához húzta arcát.
-- Te vagy anya? Visszajöttél hozzám a hosszú útról? Tudtam, hogy vissza fogsz jönni hozzám egyszer. Apu és Anna azt mondták, olyan hosszú útra mentél, ahonnan nem lehet visszajönni, de én nem hittem el nekik. Én tudtam, hogy egyszer visszatérsz hozzám és szeretni fogsz, ahogy én szeretlek.
-- Igen kicsi kincsem, visszajöttem és nem hagylak el soha többé! -- suttogta Vivien és magához szorította a gyermeket.
-- Szeretlek!
+
Az esküvőt nagyon hamar megtartották. Richárd csak addig volt hajlandó várni, míg levették Vivien kezéről a gipszet.
Egyszerű, de nagyon szép esküvőt rendeztek.
Vivien boldogan rebegte el a boldogító igent és tudta, hogy szerelmük és ígéretük egy életre szól.
Hamarosan megszületett Vivien kislánya, akit mindenki nagy szeretettel fogadott.
Elza kiélhette keresztanyai ösztöneit. Mindennapos vendég volt Vivienéknél. A két gyermeket egyformán szerette és kényeztette és amikor egy év múlva megszületett a pici Ricsi, Richárd és Vivien mellett ő volt a legboldogabb ember a földön.
V É G E
Marika!Ez egy csodálatos szép regény!
VálaszTörlés